„A legnagyobb ajándék ilyenkor egy önfeledt nevetés”

Amikor a legtöbb család már elmerül az ünnepi készülődésben, sok gyermek még mindig kórházi ágyból figyeli a fényeket és reménykedik, hogy egyszer újra otthon töltheti a karácsonyt. A Bátor Tábor GO! programja épp ezért különösen fontos: önkéntesek viszik el a játék és a közösség erejét azokhoz a gyerekekhez, akik a kezelések miatt elszigetelődnek társaiktól. Rendi Nikolett, a program egyik önkéntese mesélt arról, hogyan varázsolnak ünnepet ott is, ahol nehéz mosolyra fakadni.

Hogyan kezdted az önkéntes munkát?

Őszintén? Én ezt egyáltalán nem munkának élem meg. Sokkal inkább hobbiként, hivatásként, úgy tekintek rá, mint ami feltölt. A GO! programban mi tulajdonképpen a tábori élményeket visszük be a kórházakba – játékot, beszélgetést, figyelmet. Olyan pillanatokat próbálunk adni a gyerekeknek és a családoknak, amelyek kicsit gyógyítanak, vagy legalább könnyítenek a mindennapokon. Idén 10 éves a program, és ennek apropóján kijöttünk egy társasjátékkal, ami összefoglalja, milyen is a tábor. Sok gyerek még nem is járt ott, így ez egyfajta „kapunyitás” is lehet számukra. A játékot, a beszélgetést mindig a gyerek korához és állapotához igazítjuk – és bár év közben is hatalmas szükség van rá, karácsonykor különösen. Ilyenkor a betegség miatti elszigeteltség még nehezebb, a kortárskapcsolatok beszűkülnek, sok mindent nem dönthetnek el magukról. Mi megpróbálunk ebből egy picit visszaadni nekik. Amikor bekopogunk egy korterembe a kis „mindenes zsákunkkal”, és megkérdezzük, hogy játszanának-e vagy beszélgetnének, akkor ők dönthetnek: beengednek-e a kis világukba. És legtöbbször beengednek.

Rendi Nikolett, a Bátor Tábor önkéntese

Hogyan választjátok ki, hogy mely kórházakba látogattok?

A Bátor Tábor jelenleg három budapesti kórházzal áll kapcsolatban: a Gyermekgyógyászati Klinika Bókay utcai részlegével, a Tűzoltó utcai részleggel, valamint a Szent László Kórházzal. Mindenhol van egy helyi koordinátorunk, aki egyeztet a nővérekkel, orvosokkal arról, melyik gyermekhez mehetünk be az adott napon. Influenzaidőszakban ez különösen fontos: sokszor előfordul, hogy valakihez nem mehetünk be a fertőzésveszély miatt. A Szent Lászlóban pedig sterilboxokba megyünk be, ott még szigorúbb szabályokat kell betartanunk – beöltözés, fertőtlenítés, oltások. Minden alkalom előtt tartunk egy körülbelül egyórás hangolódást, ahol felkészülünk, ráhangolódunk a gyerekekre és egymásra is. Ugyanez van a végén is: lezárjuk a napot, megbeszéljük az élményeket. Ezekből mi, önkéntesek is rengeteget tanulunk.

Mekkora csapattal mentek, és hány gyermekkel tudtok játszani egy alkalom során?

Általában 5–7 önkéntes szokott menni, a gyermekek száma pedig teljesen változó. Kórteremről kórteremre járunk, és egyenként játszunk velük. De, ha például egy szobában négyen fekszenek, akkor megkérdezzük, van-e kedvük együtt játszani. Ha tudnak mozogni, néha össze szerveződik egy nagy Uno-parti vagy társasozás. De a legtöbb alkalom inkább egy személyre szabott figyelem: egy gyermek–egy önkéntes. Sokszor ez többet ér, mint maga a játék.

A gyerekeknek mindig különleges nap, mikor a Bátor Tábor önkéntesei meglátogatják őket

Hogyan fogadnak a gyermekek benneteket? Mi történik, ha először találkoztok?

A legnehezebb mindig az első lépés – nekik is, nekünk is. De megérinti az embert, amikor a gyerek saját maga mondja ki, hogy ma inkább nem szeretne játszani, mert épp most jött meg a testvére, vagy nagyon elfáradt a kezeléstől. Ez is döntés, és fontos, hogy ő mondja ki, hiszen egy betegséggel küzdő gyerek, aki hosszú ideig van kórházban, nagyon kevés helyzetben hozhat saját döntést: szigorú szabályokat követve élnek hetekig. Így elszoknak attól, hogy megmondhatják, mihez van kedvük, vagy éppen mihez nincs. Van olyan is, hogy már ismernek minket. Egy onkológiai kezelés több hónapig tarthat, így előfordul, hogy egy gyermekhez többször is bemegyünk. Ilyenkor már várnak minket. Azt is gyakran megkérdezik, bekerülhetnek-e majd a nyári táborba. Volt olyan alkalom is, amikor a gyermek barátnője is bent volt, és végül hárman játszottunk. Máskor az anyuka ült be közénk, együtt fedeztünk fel egy új társast. Néha pedig egy óra „kimenőt” adunk az anyukáknak: elmennek kávézni vagy telefonálni, miközben mi a gyermekkel vagyunk. Ez is hatalmas segítség tud lenni nekik.

Milyen játékok a legnépszerűbbek?

Az Uno és a Dobble örök kedvenc. A „Cica-pizza-Taco” játékot is imádják, és rengeteget nevetünk rajta. Vannak asszociációs játékaink, kérdéskártyáink a nagyobbaknak, mágneses játékok, sztorikockák. A kicsiknek zörgő-csörgő játékokat viszünk. És néha teljesen máshogy alakul minden. Volt például egy hároméves kisfiú, aki nem akart semmivel játszani – csak dobolni. Úgyhogy a sztorikockákat dobnak használtuk, ő pedig egy dobozba dobálta őket. Aztán egyszer csak felszabadultan nevetni kezdett. Később az apukája odajött hozzám, hogy hónapok óta nem hallotta így nevetni a kisfiút. Ezekért a pillanatokért csináljuk. Volt olyan is, hogy egy pici babával maradtunk ott, mert az anyukának ki kellett mennie mosdóba, de nem akarta egyedül hagyni a gyermekét. Ilyenkor az is játék, ha csak ott vagyunk mellette.

A közös játék kortól függetlenül nagy élmény a betegek számára

Van olyan történet, amely különösen megmaradt benned?

Rengeteg. Ennyi alkalom után a nevek már nem mindig maradnak meg, de az arcok, a pillanatok igen. Volt egy kislány, aki annyira belefeledkezett a játékba, hogy az anyukája viccesen mondta: „Ha két perccel később hagyjuk abba, bepisil az izgalomtól.” Ezek az önfeledt percek ilyenkor felérnek bármilyen ünnepi csillogással. Olyan is előfordult, hogy hónapokkal később, egy Bókay-napon vagy más eseményen összefutottunk egy gyermekkel vagy családdal, és akkor jövök rá, honnan ismerjük egymást. A mosolyuk mindig visszahozza az emléket.

Mennyire tudsz „kikapcsolni” egy-egy alkalom után?

Próbálok úgy hozzáállni, ahogy a táborban is tanultuk: a gyermekeket nem a betegségük oldaláról látjuk, hanem abból a szögből, hogy mit szeretnek, miben jók, mi érdekli őket. Ha ezt sikerül megtartani, akkor sokkal könnyebb feldolgozni a helyzeteket. Ugyanakkor két óra folyamatos, erős figyelem tényleg megterhelő tud lenni – főleg karácsonykor, amikor mindenki eleve érzékenyebb. Este gyakran érzem, hogy elfáradtam, de közben tele vagyok jó élményekkel. Ez egy furcsa kettősség: nehéz is, mégis feltölt.

Karácsony környékén nehezebb bent látni őket?

Igen, ez mindenképp terheltebb időszak. Sokszor azt érzem, hogy a gyermekek mellett a szülők is „kapnak egy kis lélegzetvételt”. Mindent megtesznek azért, hogy karácsonykor ünnepi hangulatot tudjanak teremteni a kórházi falak között, de semmi sem feledteti el, hogy miért is kell ezt csinálniuk: végig ott lenni a kezeléseknél óriási teher, lelkileg és fizikailag is az egész család számára. Amikor mi ott vagyunk, ők is ki tudnak menni meginni egy kávét, elintézni egy telefont, vagy csak hátradőlni és nézni, ahogy a gyermekük nevet. És igen, az is előfordul, hogy a gyermek izgatottan mutatja: „Nézd anya, milyen játékot kaptam a Jézuskától”, és mi vagyunk az elsők, akikkel kipróbálja. Ezekben a pillanatokban érzem igazán, hogy nemcsak a gyereknek, hanem a családnak is adunk valami fontosat.