Bárki boldognak mondaná magát, ha olyan mutatókkal dicsekedhetne, mint Lugosi Ágnes zongoratanár: jó házasságból 1/1, sikeres gyerekből 5/5 – három vér szerinti, kettő „istenadta”. Egész életében a család és a zene volt számára fontos, és mindig e kettővel foglalkozott. Ugyan volt közben ezer újrakezdés, költözés, nehézség, de megannyi boldog büszkeség is: amikor a pódiumon álltak, amikor versenyt nyertek, amikor az egész ország ünnepelte fiukat, a tehetségkutató műsor sztárját… De a legfontosabb, hogy Ágnesnek van egy olyan belső vezérfonala, amelyhez mindig mindent viszonyítani lehet.
A zenész és a képzőművész elvben jó párost szokott alkotni. Hogyan találkoztatok rajztanár férjeddel?
Egy esküvőn. Mindketten meghívást kaptunk a menyasszonytól, aki nekem általános iskolában volt osztálytársam, Lacinak a gimnáziumban.
Szerelem első látásra?
Igen. Majd két hét múlva őt elvitték katonának, én pedig mentem Debrecenbe a Zeneművészeti Főiskolára. Mindennap írtunk egymásnak, és nagy ritkán találkoztunk. Tizennyolc évesen megismerkedtünk, húszévesen összeházasodtunk.
Zongoratanárnak készültél, vagy előadóművésznek?
Tanárnak, de amikor elkezdtem dolgozni, úgy éreztem, hogy a legtöbb örömöt a kóruskísérésben találom. Többnek is – köztük a városi kórusnak – korrepetitora voltam, sokat jártam velük koncertezni külföldre is. Emellett tanítottam.
A folytonos koncertezés igencsak mozgalmas életforma, ehhez képest egy rajztanár élete sokkal nyugalmasabb. Nem voltak ebből konfliktusok?
Nem. Ő volt mindig a hátország. Akkor is, amikor már a saját gyerekeinket kísértem zongorán, és vittem őket versenyekre, koncertekre.
Ágnes férjével és a gyerekekkel
Nagy családban nőttél föl?
Nem, egyke voltam. Édesapámék viszont tizenegyen voltak testvérek, édesanyámék hárman. Lacinak is két testvére volt. Miután nekem nem lehetett testvérem, nagy családot szerettem volna. De azért öt gyereket nem terveztünk.
Mégsem véletlenül jöttek, pláne a két legkisebb…
Az első három, vér szerinti jött szép sorban, ők ma már 37, 35 és 30 évesek. Azután kettőt örökbe fogadtunk.
Hogyan alakult ki ez az elhatározás?
Volt az életünkben egy olyan pont, amely más megvilágításba helyezte az egész addigi sorsunkat. Egy táborban megláttunk egy kisgyereket a férjemmel, és valahogy mindkettőnk szívében az a gondolat vert fészket, hogy de jó lenne még egy… Csakhogy akkor már benne voltam a korban. Aztán egyszer vacsoráztunk a gyerekekkel – nálunk mindig az volt a nap fénypontja –, szólt közben a tévé, és éppen egy orosz árvaházat mutattak. Akkor azt kérdezte a fiam, hogy tényleg, mi miért nem fogadunk örökbe? Egymásra néztünk, és azt mondtuk: miért ne?! Persze az ilyen pillanatnyi érzelmi sugallatokkal vigyázni kell, mert az örökbefogadás életre szóló vállalás. De aztán megbizonyosodhattunk róla, hogy ez nem az érzelmeink, hanem az Úr sugalmazása volt, mert nem sokkal azután, hogy novemberben beadtuk a kérvényt, és megkaptuk az engedélyt, februárban már jött is Alika.
Ali és Eszti
Aztán Eszter…
Többször is mondtam, mikor már Ali megvolt, hogy ha egy névre szóló mózeskosarat letennének a közelünkben, azt bizony nem hagynánk ott. És hát ez történt. Barátaink révén megismertünk egy fiatal nőt, aki már előjegyeztette magát abortuszra. Próbáltuk lebeszélni, de hajthatatlan volt, már az anyagi helyzete miatt sem tarthatta volna meg a gyermeket. Végül ő javasolta, hogy ha mi örökbe fogadjuk, akkor megtartja. Úgyhogy beteljesedett a névre szóló hívás, hiszen Eszter a mi kedvünkért született meg. Már magzatkorától ismertük, segítettük a hölgyet egészen a szülésig, és Esztikét eleve a mi nevünkre anyakönyvezték.
Hogyan tudták meg, hogy őket örökbe fogadták?
Mindkettőnek a korának megfelelő módon kezdtük el mondani, már nagyon korán. El sem tudtam volna képzelni, hogy ezt mástól tudják meg. Alikánál például úgy került szóba, hogy egyszer láttunk együtt egy nénit, és ő kérdezte, hogy miért olyan nagy a pocakja. Akkor elmondtam, hogy benne van a baba. Majd hozzátettem, hogy „te másnak a hasában voltál, de az a néni nem tudott téged fölnevelni, ezért az Úr nekünk ajándékozott”.
A gyerekeitek nem különböztették meg a kicsiket?
Dehogy! Ez nélkülük nem is ment volna. Hiába „rémisztgettük” őket, hogy tudjátok, ugye, hogy ez mivel jár? Kevesebb csoki lesz, kevesebb kirándulás, kevesebb idő jut rátok. Mindjárt mondták, hogy nem baj!
Ali és Eszti fellépés után
Hogyan lehetett őket ilyen nyitottságra nevelni?
Nem tudom, ez természetes volt nekünk mindig. Az volt normális, hogy ami nekem van, az neked is van, és annak, aki rászorul, segítünk. Amikor Alika jött, inkább arra kellett vigyáznunk, hogy ne vesszenek össze rajta, hogy mikor ki fogja cumiztatni, ki vigyáz rá. Amikor nagyobb lett, sokszor akkor is a pártját fogták, amikor nem kellett volna. Nagyon hálás vagyok azért, hogy igazi testvérek lettek. Ha bármelyikkel baj van, ugrik a többi.
A zenetanulás igénye természetes volt valamennyi gyereknél?
Az első háromnál igen. De utána már elegem lett, hiszen én is zenetanár vagyok, így nem tudom megállni, hogy bele ne szóljak a gyakorlásukba. Így mire a három nagyobb gyerek sínre került, én totálisan belefáradtam az otthoni „zenetanításba”.
A nagyok is zenei pályára léptek?
Igen, Verocska elvégezte a Zeneakadémiát, és most a Rádiózenekar hegedűse. Zsófi is a Zeneakadémiára járt, aztán a Budafoki Dohnányi Zenekar tagja lett – most hivatásos anya. Zoli is fantasztikusan klarinétozott, a foci és a zene volt a mindene. Most diplomázik a Szent Pál Akadémián, emellett Salgótarjánban roma gyerekeket tanít focizni.
Lugosi Ágnes és családja
A család erős Istenbe vetett hite régi keletű?
Olyan értelemben igen, hogy a férjemmel katolikusként kezdtük, de nem jelentett nekünk semmit a vallás – inkább féltünk, mint hittünk. Aztán egyszer hangszert akartunk vásárolni Verocskának, és aki eladásra kínálta a hangszerét, épp egy istentiszteletre hívott minket, hogy ott adja át. A Hit Gyülekezetének egy roma közösségébe csöppentünk, és ha már ott voltunk, meghallgattuk. Aztán megint elmentünk – és ott ragadtunk.
Az a helyzet a zenetanulással, mint a Polgár családban a sakkozással: ha elég sokat gyakorolnak a gyerekek, akkor zenészek lesznek?
Nem. Igaz, épp amikor Ali hozzánk került, a gyülekezet felkérésére készítettünk egy CD-t. Alika is ott volt, úgyhogy valóban szinte beleszületett a zenélésbe, és azt hittük mi is, hogy ennek köszönhető a zenei érdeklődése. De a tanárai mondták, hogy ilyen szintű tehetség ebből nem következik. Nem lesz mindenki muzsikus, aki körül folyton szól a zene. Amikor láttuk, hogy Eszter zenei képességei is egyértelműen megmutatkoznak, már csak mosolyogtunk, és a sors nagyszerű humorának tudjuk be, hogy a nem vér szerinti gyerekeinkről is kiderült, hogy muzikálisak.
Lugosi Dániel Alit az egész ország megismerte, amikor bekerült a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsor első évadába.
Egy kollégám ötlete volt, hogy induljon a Virtuózok versenyén. Sokáig töprengtünk, van-e értelme, de aztán az győzött meg minket, hogy a tehetséges gyereknek meg kell mutatnia, mit tud.
Tizenöt évesen abszolút győztes lett. Gondolom, egyértelmű volt, hogy zenei pályára megy.
Jó ideig igen. Most is zenével foglalkozik, de már nem az előadóművészi pályán halad.
Lugosi Dániel Ali a Virtuózok döntőjében (Fotó: MTI/Honéczy Barnabás)
Ez csalódás nektek?
Az én szívem ugyan kicsit fáj, de ha neki ez az útja, akkor járja ezt, aztán ki tudja, merre kanyarog még. Természetes, hogy egy tizenkilenc éves fiú sok mindent ki akar próbálni. Közben családot is alapított, tőle is van egy unokánk.
Elég korán…
Igen, hát mi családcentrikusak vagyunk. Összesen nyolc unokám van.
Amikor Eszter is bejelentette, hogy klarinétozni szeretne, mit szólt a család?
Miután Alinál is engedtünk, Eszternek sem mondhattunk nemet. Észrevettem, hogy ő sem átlagos képességű, ezért kötelességünk figyelni rá, mert a tálentummal sáfárkodni kell. Tízévesen már a második nemzetközi versenyén első díjat nyert. Ez az Úr dicsőségének bizonysága. Nem lehet véletlen, hogy ezt a két gyermeket kaptuk.
Eszter jó tanuló is?
Nem követeltem meg tőle, hogy a sok gyakorlás mellett még mindenben kiváló is legyen. Annyira lehet csak terhelni, hogy azért még megmaradjon a gyerekkora. Fontos, hogy kiegyensúlyozott, egészséges gyerek maradjon, a tehetségével kapcsolatosan pedig alázatos.
Eszterrel zeneórákra és versenyekre kell járni, és még ott van a nyolc unoka. Van elég dolgod, ugye?
És félállásban tanítok is, úgyhogy van elég dolgom. De azért sokat van együtt a család – járunk kirándulni, közös programokra. Nyáron sokszor vannak nálunk. Nagyon mókás, hogy az egyik unokám annyi idős, mint Eszti – egy osztályba és ugyanabba a zeneiskolába járnak. A másik unokám pedig még idősebb is a nagynénjénél. A hétvégék nálunk sajnos nem úgy zajlanak, hogy itt vannak az unokák, mert az iskolai elfoglaltságok után nekünk is szükségünk van feltöltődésre.
Együtt a család
Azt mondtad, a gyerekek tehetségével sáfárkodni kell. De mi van azzal a tehetséggel, amelyet az édesanyjuk hordoz?
Én végül feladtam azt, amit szerettem, hiszen nem kísérek kórust – nem fért bele az időmbe. De nemcsak ezt, hanem minden egzisztenciánkat feladtuk, amikor Veronikát kilencévesen felvették a Zeneakadémiára. Szolnokon végre meglett a saját házunk, és talán fél évig lakhattunk benne, amikor el kellett adnunk. Nem akartuk, hogy a vidéki kislány egyedül lakjon Pesten, úgyhogy mindent otthagytunk. Akkor is mondták néhányan, hogy nem vagyunk normálisak. Lacinak is nehéz volt új életet kezdeni. De amikor Tátrai Vilmos azt mondta Veronikáról, hogy őt az Isten is a pódiumra teremtette, akkor úgy döntöttünk, hogy költözünk. Szülőként az a dolgunk, hogy amikor kell, ott legyünk mellettük. Megmelengette a szívemet, amikor a másik muzsikus lányomat a jövőjéről kérdeztem, és ő azt mondta: „Anya, én azt teszem, amit tőled tanultam. Látom, hogy tehetségesek a gyerekeink, és az a dolgom, hogy most én adjak meg nekik mindent, ahogyan annak idején ti nekünk.” Az egyik unokám csodálatosan zenél, a másik nagyon ügyesen focizik, a legkisebb nemsokára kezdi az iskolát. Azt hiszem, tényleg ez a gyereknevelés értelme: a vadhajtások nyesegetése után, évek múltán látjuk meg, milyen gyümölcsöt terem a fa.
Azért nehéz lehetett mindent feladni. Ebben teljes egyetértés volt a férjeddel?
Hát… kétségbeestünk. Most már kicsit könnyebben állunk hozzá a problémákhoz. Új munkahely, új lakás, olyanok voltunk Budapesten, mint a külföldiek. Tizenhatszor költöztünk, annak megfelelően, ahogy nőtt a család.
Amikor nézetkülönbség van, akkor általában a domináns fél győz, vagy konszenzus születik? Netán mindig egyet akartok?
Azért az túl szép lenne! A jó viták szükségesek, mert segítik az összecsiszolódást, együtt gondolkodást. Egyikünk sem az a bólogató János, általában csendesen vívunk egymással. Amikor nem tudunk dűlőre jutni, akkor megkérdezzük a gyerekeinket. De közel negyven év házasság után már eléggé egy húron pendülünk. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy ilyen jól tolerálta ezt a zenész családot, hiszen neki sem mindegy, hogy miután azt a sok gyereket elviselte az iskolában, itthon sem kapja meg a csendet.
Mikor lesz időd végre saját magadra is?
Gondolatban már beütemeztem magamnak napi tizenöt perc tornát, de egyelőre még ott tartok, hogy ezt előbb elpakolom, azt még bekészítem, aztán már rohanni kell a gyerekért. Pedig tudom, hogy ha én rendben vagyok testileg, lelkileg, szellemileg, az kihat a családomra is.
Van, amire azt mondod, hogy ezt nagyon másképp kellett volna?
Nincs, hiszen el kell telnie tíz-húsz évnek, hogy kellő távolságba kerüljünk a döntéseinktől. Nincs értelme elemezni egy hullámvölgyet, és sajnálkozni, hogy elrontottunk valamit. Meg kell várni egy jó időszakot, és akkor derül ki, mit kellett volna másképp csinálni. A gyereknevelés örök talány és örök tanulnivaló. Az egyik gyereknél épp az jött be, amivel a másiknál kudarcot vallottunk.
Van valami egyéb fontos dolog az életedben a családon kívül?
Úgy érted, hobbi? Hát az nincs. Az én hobbim: a gyerek. Talán jó volna még kertészkedni… De mire kijutok a kertbe kapirgálni, mindig arra eszmélek, hogy késő, megint elszaladt az idő. Huss!
