Volt korábban olyan főnököm aki, ha bejött az irodába, mindenkinek gyomorgörcse lett. És nemcsak nekem, hanem tényleg mindenkinek, ezt utólag megbeszéltük egymással. Ez a főnököm üvöltött rögtön, és azonnal, és a világ legnagyobb hülyéjének érezted magad, akkor is, ha tudtad a lelked mélyén, hogy most megint igazságtalan, eltúlozza. Akkor azt gondoltam, hogy nála rosszabb főnök egyszerűen nincs, nem létezik, hogy főnök nála rosszabb hangulatot tudjon teremteni. És létezett!
Andrea egy kedves, aranyos nő volt az első pillanatban, aki kekszet hozott a beosztottjainak, és szívesen teázgatott velük. Bármilyen témáról szívesen elcsevegett bárkivel, és akkor még nem hittük róla, hogy alig várjuk majd, hogy felmondjon, kirúgják, vagy legyen terhes újra, és ne ő legyen a főnökünk. Főnöksége első heteiben tervezgetett, minket is az ötleteinkről kérdezgetett, szóval azt gondoltuk, lesz ebből valami, csak úgy áradnak az újítások. Többet le sem megy majd a nap. Aztán az első hónapok lendülete után mégis csak lement.
Lapulok az értekezleten a fal mellett, hogy nehogy nekem kelljen beszélnem!
Képünk illusztráció (fotó: thinkstock)
Mesélte nevetve valamelyik értekezlete után. Ez volt az első mondata, amit igazán nagyon furcsának találtam. Ha ilyet mond egy főnök a beosztottjai előtt egy másik értekezletről, amin neki kellene a főnökei előtt virítani, akkor kicsit elveszíti a tekintélyét. Szóval a közösen megvalósítandó tervek egyre lassabban valósultak meg, méghozzá azért, mert Andrea halogatta. Sokszor napokig nem válaszolt nagyon fontos e-mailekre, így miatta állt a meló. Először azt hittem, csupán azért, mert egész nap értekezleteken ül, nincs ideje. De amikor már többen az „elkapjuk a folyosón, és gyorsan szóban lerendezzük” trükköt próbáltuk alkalmazni, akkor derült ki, hogy ő még nem találta ki a választ. Képtelen volt egy igent vagy egy nemet mondani, így csak ásta maga alatt, és alattunk a gödröt. Félt, hogy rossz döntést hoz, és elúszik egy csomó pénz, ő inkább nem hozott se jó, se rossz döntést – halogatott, amíg lehetett. És az a durva az egészben, hogy több évig lavírozott így.
Utólag belegondolva, folyamatos rettegés lehetett az élete. Tényleg nem volt főnöknek való. Ha például valakit sürgősen kellett volna elérnie, ahelyett hogy felhívta volna, írt neki egy e-mailt, majd napokig sajnálkozott, hogy az a valaki elérhetetlen, nem is válaszolt. Ilyenkor vinnyogtam belülről, hogy akkor hívd már fel, azért van a telefon, de neki nem a telefon volt a legjobb barátja. Előbb-utóbb nemcsak a kollégák, hanem a külső partnereknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Például egyszer fel kellett volna hívnia több híres vagy kevésbé híres embert egy kampány miatt, a lényeg az volt benne, hogy a főnök hívja őket, ne földi halandó, és az én emberemet, akivel megbeszéltem, hogy a főnök napokon belül keresni fogja (pénzről is kellett alkudozni, az nem az én hatásköröm), hónapokig nem hívta. Igazi hülyét csináltam magamból az ember előtt, nyilván többször megígértem neki, hogy Andrea most már tényleg keresni fogja, ahogy nekem is megígérte a főnököm, de nem az én dolgom, hogy ezzel csesztessem mindennap. A lényeg annyi, hogy nem hívta, ahogy nem hívta fel a többieket sem, és az egész projekt elúszott a halogatása miatt, a romokat meg nekünk kellett eltakarítanunk utána. És ezt nem egyszer csinálta meg, hanem sokszor. De abban is jó volt, hogy ne vegye fel a telefonját olyannak, akivel kellemetlen beszélgetést kellett volna folytatnia. Halogatta a kirúgásokat, halogatta a konfliktusos helyzetek megoldását, pedig ha gyorsabban cselekszik, sokszor egy csomó későbbi kellemetlen pillanatot megúszott volna.
Nektek volt ilyen halogató főnökötök?
