Élisabeth-Louise Vigée-Le Brun festőnő meghazudtolva kora szokásait és elvárásait, nőként Marie Antoinette udvari portréfestőjévé válhatott, majd miután elmenekült üldözői elől, férj nélkül beutazta Európát.
Élisabeth-Louise Vigée-Le Brun a késő 18. század festőnője volt, aki számos, mára felbecsülhetetlen értékű festményt alkotott. A francia királyi udvar kedvence volt, nőként karriert épített, ráadásul művészként, mely addig szinte kizárólag a férfiak számára volt fenntartva – bár nagyjából minden más is. A történelem kedvére formálta életét, volt udvari portréfestő és menekült a halál elől, élt férjezett asszonyként, majd elvált nőként beutazta fél Európát.
Tipikus leányévek
Élisabeth-Louise Vigée-Le Brun 1755-ben született Párizsban és ha történetesen fiúnak, senki sem csodálkozott volna, ha idővel apja, Louis Vigée nyomdokaiba lép, aki szintén festőművész volt. Kislányként azonban más jövőt szántak neki, egy zárdában tanult meg mindent, amit csak egy jómódú ifjú hölgytől elvártak: olvasni, írni, hímezni és persze az etikettet. A festőművészet iránti szenvedélye már ekkor kiütközött, ezt azonban apján kívül kevesen értékelték és inkább csak büntetést kapott, amiért például a szobája falára rajzolgatott.
Jelenet a Le fabuleux destin de Elisabeth Vigée Le Brun című filmből
12 éves volt, mikor szeretett édesapja meghalt, anyja pedig hozzáment egy tehetős ékszerészhez, Jacques-Francois Le Sèvre-hez, amit a kislány nehezen élt meg. Vigaszt nyújtott azonban számára, hogy a család megengedhette magának, hogy a kor elismert párizsi festőművészeitől vegyen órákat, így Jean-Baptiste Greuze, Joseph Vernet és Herbert Robert is a tanárai közé tartoztak. Mindez eleinte talán úgy tűnhetett, csupán egy gazdag kisasszony hóbortja, tehetsége tagadhatatlan volt, tizenévesen már mesterműveket alkotott, szenvedélyéről pedig azt követően sem mondott le, hogy 21 évesen férjhez adták Jean Baptiste Pierre Le Brun műkereskedőhöz.
Férj, gyerek, Marie Antoinette
Férjével beutazta Flandriát és Hollandiát, amely során megismerhette Rubens és Van Dyck munkásságát, a fények és színek használatát, amelyek mély benyomást tettek rá. Mindezek hatására festette meg azt az önarcképet, mely önéletrajzi visszaemlékezése szerint karrierjét is beindította: az Önarckép Szalmakalapban az utolsó ecsetvonásig magabiztosságot sugall, ami nemcsak szépségének szólt, de a képességeiben való szilárd hitnek is, nem véletlen, hogy kezében jól láthatóan ott vannak a festőecsetek és a paletta. Úgy vélte, ennek a festménynek a láttán született meg az addig példa nélküli döntés, hogy 1783-ban nőként felvételt nyert a neves Académie Royale de Peinture et de Sculpture-ba, bár az is sokat számíthatott, hogy alig 28 évesen már több mint tízéves alkotói múlt állt a háta mögött és a francia királynéról is tucatnyi festményt készített.
Marie Antoinette-nek már első találkozásuk alkalmával rokonszenvessé vált a vele éppen egyidős festőnő. Igaz, első, 1778-as portréja a királynéról még meglehetősen szokványosra sikeredett, mely bővelkedett a rokokó stílusjegyeiben – abroncsos ruhában, felékszerezve, kicicomázva látható rajta –, Marie Antoinette el volt ragadtatva az eredménytől, Vigée-Le Brun pedig ennél jobbkor nem is kerülhetett volna a versalles-i kastély bűvkörébe. Számtalan változás indult meg azokban az években Franciaországban és a királyi udvarban is, amelyek ugyan gyászos véget értek, pár évig még kitartóan szórták fényüket az uralkodó párra.
Marie Antoinette portréja (Fotó: Leemage/Corbis via Getty Images)
A királyné 1778-ban lett várandós első gyermekével, aki ugyan nem trónörökös lett, a kis Mária Terézia Sarolta anyja szeme fénye volt az első pillanattól: „A barátnőm leszel. A fiú az országhoz tartozik, de a leány hozzám” – vélekedett állítólag elsőszülöttjéről, a kislány érkezése pedig hamarosan újabb közös témájuk lett, ugyanis a festőnő 1780-ban szintén egy leánygyermeknek adott életet.
Ugyanekkor a francia felvilágosodás eszméi, az ókori görög és római bukolikus világ újra felfedezett szépségei, a rokokóból a klasszicizmusba való átmenet mind-mind olyan változások voltak, melyeket nyilvánvalóan nem hagyott figyelmen kívül egy olyan korabeli trendszetter, mint Marie Antoinette. Miközben kedvenc tartózkodási helyévé a versailles-i kastély Petit Trianonja vált, öltözködése is valamelyest megváltozott, hétköznapjain szívesen viselt egyszerű, muszlin ingruhákat, Vigée-Le Brun pedig boldogan festette meg mindennek legemlékezetesebb mementóját, az 1783-as Marie Antoinette ingruhában (Marie Antoinette en chemise) festményt, melyből hatalmas botrány lett. A királyné egyre sokasodó ellenségei a természetesség helyett csak azt látták, miként hívja fel már megint magára a figyelmet, szórja el a pénzt és öltözködik ráadásul a rangjához méltatlanul, valamint teszi divattá hóbortját szélesebb körben is, ami csak olaj volt a tűzre.
Tudtad?
Marie Antoinette hiúsága és hóbortjai nem ismertek határt. Saját varrónőjét például kinevezte „divatminiszternek”, ennek megfelelő, túlárazott fizetést is adott a címhez.
Menekülés és válás
Marie Antoinette megítélése egyre csak romlott, ami nyilvánvalóan az udvari portréfestőjére is kihatással volt, akivel rengeteg időt töltött és már-már bizalmas viszonyt alakított ki, ezért 1789-ben, miután a forradalmárok elfoglalták a Bastille börtönét, Vigée-Le Brun jobban látta elhagyni nem csak a királyi udvart, de Franciaországot is. Lányával Itáliába menekült, ami festészeti, művészeti szempontból maga volt a paradicsom, nem véletlen, hogy 1790-ben, firenzei tartózkodása alatt festette meg legjobban sikerült önarcképét.
A valóságban azonban nem volt a helyzet idilli. Csak ő és kilencéves kislánya menekültek el, amely helyzet egzisztenciálisan nem feltétlenül a legvonzóbb megoldást jelentette egy asszony számára, pláne, hogy otthonról egyre rosszabb hírek érkeztek és megjósolni sem lehetett, mikor térhetnek haza. Férjét egy időre börtönbe zárták, majd 1794-ben politikai és pénzügyi okokból kikényszerítették Vigée-Le Brun és férje válását is.
Elisabeth Louise Vigee-Lebrun önarcképe (Fotó: Summerfield Press/CORBIS/Corbis via Getty Images)
Itáliai tartózkodása alatt azonban megismerkedett más, Franciaországból elmenekült honfitársakkal, akiken keresztül sikerült bekerülnie az arisztokrácia köreibe, és ily módon ismét megbízásokat kapott, eleinte Itáliában, majd Bécsben is, ahol értékelték, hogy ő volt Marie Antoinette udvari portréfestője. 1795-ben, negyvenévesen Oroszországba utazott, ahol II. Katalin orosz cárnő és udvara szívélyesen fogadta mint elismert festőnőt, Vigée-Le Brunt pedig lenyűgözte a cárnő művészetek iránti érdeklődése, azok bőkezű támogatása.
Hazatérés, Párizs
I. Napóleon idején térhetett vissza hazájába, de az 1800-as évek elején még tett egy rövidke kitérőt Angliába, hogy számos nemesember között Lord Byronról is portrét készítsen. 1808-ban, 53 évesen úgy döntött, letelepszik a vidéki Franciaországban, Louveciennes-ben, amely szinte idillikus környezetnek számíthatott egy korabeli festőművésznek. A történelem azonban ismét közbeszólt: 1814-ben a Napóleon-ellenes koalíció csapatai lerombolták a városkát, Vigée-Le Brun pedig Párizsba menekült, ahol a Bourbon-restauráció során hatalomra juttatott XVIII. Lajos király a legjobb biztosíték volt számára, hogy békében élhesse életét.
Jelenet a Le fabuleux destin de Elisabeth Vigée Le Brun című filmből
Még egy sorscsapás azonban várt rá: 1819-ben egyetlen lánya, Julie meghalt. Önéletrajzi írásait az 1830-as években adta ki, melyek levelekként megírt visszaemlékezések voltak az általa átélt és megélt négy történelmi korszakról és azok neves alakjairól is: az ancien régime, a Francia Forradalom, I. Napóleon császársága, majd a restauráció évei mind kijutottak számára. Élisabeth-Louise Vigée-Le Brun haláláig Párizsban maradt, 1842. március 30-án, 87 éves korában hunyt el.
