Krízishelyzet

Az emberek tudatában is összeomlott az a hit, hogy biztonságban vannak. A rögtön elindult találgatások után már el is kezdődtek a támadások a valószínű tettest ki nem adó Afganisztán ellen. Bár a hírtelevíziók és a kormányok megpróbálják megnyugtatni az embereket, még egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a konfliktus nem lesz a kiindulópontja egy háborúnak a nyugati és az iszlám világ között. Így tehát biztonságban még akkor is nehezen érezhetjük magunkat, ha úgy gondoljuk, nem kerülhetünk egy következő támadás célpontjai közé. De élhetünk-e félelemben?

A szorongás, a félelem emberi életünk alapélményei. Felfoghatók olyan útjelzőkként, amik jelzik a veszélyt, felkészítve ezzel a szervezetet a védekezésre. Bár egy terrortámadásra nem lehet előre felkészülni, lelkünk segíthet elviselni az elviselhetetlent.

Minden olyan történés, ami megrengeti biztonságunkat, törvényszerűen ugyanazt a fiziológiai reakciósort adja. Bekapcsol a „harcolj vagy menekülj” program, ami a szervezet erőtartalékait rendezi át. Ám vészhelyzet, katasztrófa esetén mégsem testünk reakciói azok, amelyek élményszerűvé válnak. A psziché teremtette tünetek, a rettegés, a halálfélelem, a pánik okozta valóságvesztés, a tudat egyfajta beszűkülése azok, amelyek megfestik ennek az állapotnak sötét színeit.

Ilyen helyzetekben hiányoznak életünk eddigi jól bevált kapaszkodói, támpontok, melyek segítséget adhatnak a következő lépéshez. Az egyik legfontosabb támasz mindenféle katasztrófahelyzetben a társak, sorstársak jelenléte.





Bár a stresszhelyzetekre való reakciók fiziológiai alapja mindannyiunkban azonosan kódolódik, életünk során megtanulunk bizonyos válaszokat adni a krízisre. Ez nagyon erősen függ attól, hogy az eddigiek során milyen élethelyzetekbe kerültünk, milyen küzdési módokat láttunk, tanultunk el a közvetlen környezetünktől. Sok kultúrában a gyermekek egészen korán megtapasztalják a csapatban lenni élményét, és az ezzel járó előnyöket, azaz az „együtt könnyebb” életérzése könnyebben aktivizálódik katasztrófahelyzetben is.

A stressz élményét, és az arra adott reakciókat két nagyon fontos szempont befolyásolja: a jósolhatóság, illetve a befolyásolhatóság. Mit is jelent ez? A bejósolhatóság annak a tudata, hogy valamiről meg tudom ítélni, hogy be fog-e következni vagy sem, vagy hogy milyen mértékű lesz. A befolyásolhatóság arról szól, hogy meg tudom-e változtatni az eseményeket, van-e kontrollom a velem kapcsolatos dolgok felett. Természeti katasztrófák, háborúk esetén mindkét faktor teljesen bizonytalan.





A traumatizáló helyzetre adott pszichés reakcióink is jellegzetes mintázattal bírnak. Az első fázis a tagadás élménye. Biztosan fel tudjuk idézni saját érzéseinket, amikor nagy krízishelyzetbe kerültünk, vagy amikor először hallottunk sokkoló híreket: „Ez nem lehet igaz”. Azaz a feldolgozhatatlan élményt, akár csak egy pillanatra is, saját számunkra meg nem történtté akartuk tenni.

A következő – törvényszerűen bekövetkező – szakasz a harag. A sokk, ami minket ér, intenzív érzelmi reakciókat produkál, mely akár a vétkes, vagy bárki „kinevezett” vétkes ellen, de akár saját magunk ellen is irányulhat. A mélypont a kilátástalanság állapota, egyfajta apátia, ami jó esetben átmegy a beletörődés szakaszába. Innentől ível felfelé ez a folyamat a visszarendeződésig. Megpróbáljuk újra megtalálni azokat a kapaszkodókat, melyek segítik újra összerakni elemeire szétesett életünket. Megtalálni a helyünket az új világban, amely nem lesz többé ugyanolyan, mint a régi.