Kárpáti Péter, a Tótferi után másodszor merített Ámi Lajos mesemondó hagyatékából, hogy a népköltészet, a tündérmese, a városi folklór és az ősi hiedelemvilág elemeit vegyítve, az álom sajátos logikáját alkalmazva megalkossa a huszadik század groteszk paraboláját, égi-pokoli mását, szívszorítóan ismerős történetét. Pájinkás alakja az egyszeri királyfi, a legkisebb fiú, az óriássá növő Hüvelyk Matyi ismerős ruhájában voltaképpen a tűzhozó Prométheusz ironikus újrafogalmazása, az emberé, aki évezredeken át technikai vívmányok sorát alkotta meg, állandóan újat kereső elméjével és fáradhatatlan aktivitásával eljutott az ezredvég valóban lebilincselő tudáshalmazáig és – ezzel egyidőben – teljes irracionalitásáig, morális káoszáig.
 |
Az író a mindig jót akaró, de gyakran önmaga és mások sorsát rontó főhős ellenpontjaként megmutatja a “másik utat” is, a szintén mesehősi ihletettségű “lusta fiút”, aki látszólag semmire se jó, egyetlen mondatot tud mondogatni a játék folyamán, azt, hogy “Nem tudom”, mégis, az ő keze alatt nőnek ki csodaszép virágok, hatalmas kertek a földből, még az eget is jázminok borítják…
 |
Hogy melyik út az igazi, a feltörekvő, ambíciózus hősé-e, aki szüntelenül a nép javán munkálkodik, vagy a magának való költőé, aki képzeletével, álmaival termékenyíti meg a világot – nem feladatunk első pillantásra eldönteni. Csak engedjük, hogy ennek a sajátos, a világfa alól induló és az odesszai hajógyár kikötőjébe befutó történetnek a hullámai a szárnyára vegyenek bennünket, engedjük, hogy szimbólumokba sűrített világában a saját történetünkre ismerjünk – hiszen közelmúltunk tragédiájáról, abszurditásáról, kollektív őrületéről és az abban néha megjelenő szépségekről talán nem is lehet másként, csak az álom és a képek nyelvén szólni.
És amíg nézzük-hallgatjuk a mesét, ne feledjük:
“csak az a fa nő az égig, amelyről elhisszük”.
