Ahogy Velence kitűnő magyar ismerője sugallja: itt az emberek bámészkodnak, csodálkoznak, gondoláznak, imádkoznak, kiábrándulnak, megtérnek, gyónnak, álmodoznak, szeretkeznek, meghalnak, feltámadnak élnek.
A melankolikusokat furcsa bűvölet és extázis fogja el lagúnái között hajózva vagy sikátorai között bolyongva; miközben a bédekkert szorongatják, eltévednek saját magukban is – és még se bánják. Reggelre aztán egy másik hangulat fogságába esve úgy érezhetik, minden újra a helyére került, csak valami kósza, véletlen hangulat játszott velük előzőleg.
Megmagyarázhatjuk mindezt persze racionálisan is. Velencét minden oldalról körülvevő öblön belül száz lagúna járja át a várost, a legkülönbözőbb alakzatokra bontva fel a “szárazföldet”. A lagúnák nem igazodnak valamiféle geometrikus rendszerhez, mert kanyargós alakzatukat a természetnek, a zátonyok között kimaradt területeknek köszönhetik. A főszigetek további szigetekre bomlanak, s a szigetrendszer 117 földrészből áll. Valamikor e szigetek egy része helyén víz fedte el a zátonyokat; a cölöpökre és a cölöpök közé került mészkő alap és föld utólagos.
 |
Velencében minden a vízre épült. A víz azonban nemcsak alattunk van, zaja, szaga, látványa belénk ivódott. Velencében az élet minden vonatkozásában a víztől függ, de bonyolult szövetében könnyen elveszünk. Ebből az eltájolódásból nemcsak zavarunk születik meg, hanem az izgalom is. Élvezzük a bolyongást, a középkori városok rendetlen utcarendszerében, és kíváncsian indulunk felfedezőutakra. Az elveszéssel járó izgalom pedig csak fokozza az élményt
 |
Lord Byron |
Az elveszés másik módja sem ismeretlen Velencében: ez pedig nem más, mint a khm… a szerelem. Lord Byron például, válása után megpihent itt egy keveset; három évre velencei lakos lett az angol arisztokratából. Egy idő után hölgy-kalandjairól fecsegtek mindenfelé a gondolások, hisz olyan jó olyan dolgokról beszélni, amelyekben nincs részünk. Byron megérkezése után gyorsan kitapasztalja a viszonyokat, és megállapítja, hogy Velencében az a társaságbeli hölgy számít kissé szabadosnak, akinek kettőnél több szeretője van; továbbá azt is, hogy a jó nők sosem a főrendiek között találhatók. Ez utóbbi észrevételt aztán Teresa Guiccioli grófnő személye cáfolja meg – igen alaposan, akitől később egy gálánsan erotikus ajándékot kap: kis gyémánt szelencében néhány intim szőrszállal emlékezteti közös boldogságuk legforróbb pillanataira. A nevezetes rím így érthető igazán: szelence – Velence.
