– Egy interjúban említette, hogy a kedvenc filmje Fellini Országútonja. Elmondja, miért?
– Van abban egy jelenet, amikor a főszereplő ott marad magára, és fájdalmában beletúr a földbe. Már ezt a, mondjuk, kicsit deformálódott dalt sem hallja, amellyel a kissé bolond nő megpróbálta a tudomására hozni, amit érez.
– Ez a magányosság mintha megjelenne több regényében is. Van olyan magányosság, amit nem lehet leküzdeni?
– Hát le lehet? Van még egyszer egy olyan, mint amilyen Cili volt? Van még egyszer egy olyan, mint Emerenc? Emerenc, aki holtában is csodát tett? Cili, aki holtában is csodát tesz? Az ember nem a Biblia szerint imádkozik, hanem úgy imádkozik, többnyire
ilyenkor az embernek az édesanyja jut az eszébe. Hála Istenek, nekem pedig sok anyám volt, többek között Emerenc is felvállalta anyámnak a szerepét. Nagyon lázongtam akkor, kikértem magamnak, mert nagy vagyok és okos, és mindent tudok. Buta voltam, fiatal voltam, nem értettem pontosan a saját reménységemet. Ő értette, mindent értett. Mikor hazajöttem Párizsból az első utam az ő sírjához vezetett. És éreztem, hogy azt mondja nekem, na menjen innen, fújja fel magát, na menjen innen a fenébe, menjen innen, eleget szemtelenkedett, és mindenféle indiszkrét dolgot mondott a franciáknak. Na menjen innen, menjen a virágaival. Hát ilyen volt, így szerettem. Ő meg úgy szeretett, hogy utólag, a halála után kellett megtudnom, hogy én vagyok a meg nem született gyereke a lelkében.
– Ilyen értelemben Für Elise című regényének főszereplője, Cili sem halt meg? Az lenne a regény feladata, hogy ő is tovább élhessen általa?
– Nézd, az emberi tudat olyan, hogy lassan rétegek rakódnak egymás fölé. És mikor mire van szükséged, azt aktivizálod, ha írsz. A Für Elisében mást kellett aktivizálnom, valakit, akit nagyon szerettem és soha többé nem fogok látni. Olyasvalakit, aki nagyon fiatalon halt meg ahhoz, hogy megélje a saját dicsőséges életét. Én megéltem a saját életemet, de ő nem. Én itt maradtam nélküle, és többet nekem nincsen gyóntató papom, és soha többet még egyszer úgy beszélni nem tudok senkivel. Pláne azóta, mióta Cilinek a szerepét átvette Emerenc. Cili és Emerenc között valamilyen összefüggés van. Mert olyan, hogy én valakinek ki ne tárulkozzam, az nem lehet. Nekem kell valaki, akiben úgy megbízom, hogy megengedem, hogy tanúja legyen a legbensőbb gondolataimnak. És ez hosszú ideig a maga abszurditásával Emerenc volt. Ő azt is látta, amit nem akartam, hogy meglásson. Nagyon sok közös volt bennünk, és minden különbözött bennünk, mivel nagyon szerettük egymást.
– Nekem úgy tűnik, általánosan is jellemző regényeire a személyesebbé, politikamentesebbé válás. Elfogadja ezt így?
– Írói tekintetben is változik az ember. Fiatal koromban én voltam a debreceni kultúrtanácsos lánya, se nem munkás, se nem paraszt. Semmiféle ilyen munkához nem értettem, a filozófia doktora voltam, klasszika-filológus. Nem szerettek. Aztán kénytelenek voltak lenyelni, mert lenyelt a világ. Ezért nem tudok eléggé hálás lenni a franciáknak, akik megindították. A németeknél Hermann Hesse intézte a német kiadást, a németektől pedig egyből átvették a franciák, és nem volt megállás. Ekkora sikerem viszont soha nem volt életemben, mint az Emerenc történetével. Azóta számát nem tudom a külföldi kiadóknak. A norvég fennsíktól kezdve Törökországig. Állandóan megérkeznek hozzám a kiadók, bemutatkozom nekik, és mindenkit viszek ebédelni, utána várost nézni, utána meg összeesem. Utána meg engem szidnak, hogy nem haladok a Für Elisével. Hát hogy haladnék?! Hála Istennek.
– Számomra úgy tűnik, hogy önnek örömöt és főként szabadságot jelent a regényírás, és azt a szabadságot tudja átadni olvasóinak. Talán mondhatjuk, hogy az újragondolás szabadságát?
– Csak azt nem értem, hogy az olvasó hogy ismer magára az én életemben? Az a legérdekesebb, amikor egy negyven körüli fiatalasszony azt mondja nekem, hogy most értette meg, hogy hogyan kellett volna csinálni, hogy mit rontott el. És akkor kapom a hálaadó leveleket, egyiket a másik után, és akkor töröm a fejemet, hogy mit adhattam neki, amitől ő önmagára ismert, amikor sem a korosztály, sem a politikai szituáció, amelyben momentán élünk, nem azonos. Nekem nagyon nehéz volt, az Újhold minden tagjának nagyon nehéz volt, azért lettünk valamennyien Kossuth-díjasok az elsők közt. Nagyon nehéz volt, de mindenki tisztességesen fenntartotta a fejét, és semmi glória olyanról, ami nem érdemelt glóriát. Glória az a Szűzanyának jár, és nem pedig a Sztálinnak.
– Für Elise című regénye 2002-ben jelent meg, de már tizenöt évvel korábban is nyilatkozott róla. De különös módon nem a beharangozott szöveg jelent meg végül, hanem valami más, személyesebb.
– Amikor a regény ötlete megszületik, akkor még csak embrió. Akkor kezd fejlődni, ha az ember munkába veszi, és néha akaratod ellenére más irányt ad annak, amit te mondani akarsz. Volt olyan halálra ítéltem, akit egyszerűen nem tudtam kivégezni, mert nem halt meg. Az Istennek sem halt meg, akármit akartam vele csinálni. Megmaradt az életemben és nem tudtam kidobni a regényből se, mert éreztem, hogy akkor a konstrukció összeomlik. Ő jobban tudja. Van, hogy a kitalált figura jobban tudja, mint az alkotója. De most következik az Elise második része, most fog Hitler megérkezni Bécsbe. Ha utána megölnek, akkor a nyilasok leütöttek.
