A Wanted fesztivál tavaly jubilált a tizedik évfordulójával, ami az Alföld-környéki, lapos traktorbelső virgoncságával vetekedő könnyűzenei életet tekintetbe véve meglepően nagy szám. A tizenegy év alatt csak egyszer szakadt meg a sorozat, nevezetesen 2001-ben, amikor is a régi fesztiválhelyszínként funkcionáló, egykori szovjet katonai laktanyát életveszélyesnek nyilvánították, ekkor Zed néven Kecskemétre került át a rendezvény. Az eredmény persze csúfos bukta lett; a jelenlévők elmondása szerint egyrészt a mániákusan zuhogó eső, másrészt az akkori kecskeméti polgármester hangerő-szanáltató akciói úgy vágták agyon a hangulatot, ahogy kell. Tavaly aztán ismét visszatért Mezőtúrra a fesztivál, melyet a brazil gettóharcosokból internacionális rocksztárokká avanzsálódott
Sepultura fellépése koronázott meg.
Az idei Wanted meglehetősen gazdag programmal várta a bulira éhes közönséget – jóllehet a hazai fesztiválszervezők kezdtek rájönni arra, hogy a nyáron minden rendezvényt körbeturnézó magyar sztárok jelenléte már kevés a komolyabb közönség toborzására. Szinte mindegyik rangosabbnak mondható fesztivál felmutatott valami csalogató külföldi sztár-aduászt. A Wanted a magyar származású énekessel felálló
Ignite, a svéd pszichedelikus rock
Tiamat, (a mikrofonnál a republicos
Cipő svéd alteregója), az
Asian Dub Foundation, valamint a
Death Angel felléptetésével csalogatta a nézőket.
A Death Angelt e helyütt külön kiemelném, ugyanis az amerikai zenekar fellépése állítólag a turnéjukat szervező külföldi cég jóvoltából végül elmaradt, amit az utolsó napokban jelentettek be az interneten. Ezáltal enyhe botrányszag lengte körül a rendezvényt; az utolsó napokban mondjuk szó volt a
Soulfly felléptetéséről is, de ez végül kacsának bizonyult. Mindenesetre korrekt módon, már a jegyárusító lakókocsikon is kinn volt a figyelmeztetés, miszerint hiába jött mindenki, aki az amcsikra volt kíváncsi; más kérdés, hogy egy több száz kilométert utazó tájékozatlan rockrajongó nem biztos, hogy pusztán ezért visszafordul. Ennek ellenére, vagy épp ezért, elég kevesen voltak, ami szervezői szempontból drámai, én viszont külön élveztem, hogy a Sziget szokásos tömegnyomorával ellentétben itt végre rendesen el lehet férni, és még a nagyobb tömeget vonzó nagyszínpados fellépők koncertje alatt sem kell minduntalan könyököket operálnom a vesémből kifelé. A magamfajta öreg pesti klubharcos pedig szinte minden második sörpadnál találkozhatott valami fővárosi ismerőssel. Többek között ezért is kevésbé karmolom mostanában a rendszeresebb fesztivál-járást; nem túl felemelő az ország különböző pontjain, hétvégenként összefutni a Vörös Yukban cigit lejmoló punkokkal, de el tudom képzelni, hogy a rutinosabb fesztiválozókkal még a jobb arcmemóriával rendelkező, egyébként nem kifinomult modorról híres biztonságiak is kedélyesen elcsevegnek motozás közben, mondjuk az időjárásról.
 |
A koncertek részletes kivesézésével nem untatnám a kedves olvasót, mondjuk tavalyhoz képest a hangosítás terén mindenképp pozitív előrelépés történt. Akkor a rutinos Sepultura is körülbelül úgy szólt, mintha egy víziló torkán éppen leerőltetett Sokol rádiót hallgatna az ember, most viszont, néhány kivételtől eltekintve a kisebb színpadok is arányos, élvezhető hangképpel bírtak. A nagyszínpadon a
Kowalsky és a
Vega koncertje számomra néha már ripacskodásba ment át; ennek ellenére nagyszerű amit csinálnak, bátran ajánlom mindenkinek, aki igényes, rádióbarát zenét szeretne hallani, a pálmát pedig a Pepsi színpadon játszó hazai kedvencem, a
Polly Is Dead vitte el, akik hazánkfiai létükre úgy hozzák az amerikai
stonerfeelinget, ahogy a külföldi mezőnyben is kevesen.
