Vurstli és virsli

Ma már tudom, szerencsém volt, mikor verőfényes napot sikerült kifognom a vidámparkozásra. Röhej, de alig találtam oda, pedig tudtam, hol van, csak a távolságok, a terek megváltoztak a fejemben. Sráckoromban minden majális alkalmával megfordultam ott apámmal, de aztán feltalálták a videót, hétfőn is sugárzott műsort a televízió, lehetett utazni, egyszóval a vidámpark kikopott a programok közül.

Szóval ott áll a park a ligetben, kissé beleragadva a kommunizmusba. Kívülről nem túl hívogató az előző rendszerből itt maradt, többméteres kő- és acélkerítéssel körülvett kert, még akkor sem, ha a játékok közül néhány kikandikál a kerítésen. Ha csak úgy erre sétálnék, nem lenne nagy kedvem bemenni, olyan, mint egy erőd. És azok a monumentális, tankacélból készített, recsegő kilépőkapuk! A klausztrofóbia melegágyai.





A belépőjegyes rendszert valamilyen előttem ismeretlen okból megtartották. Talán azért, hogy az amúgy kihalt parkban senki ne nézelődjön, fogyasszon, kedvére, és senki ne kapjon csak úgy kedvet egy kis csúszkához, pörgéshez. Aki a Vidám Parkba jön, az legyen eltökélt! A park javára írható viszont, hogy legalább a vécéért nem kell fizetni.

A vurstli belülről egyáltalán nem lehangoló. Rendezett, bár egy nyugodt, leülős hely a lepattant büfék helyett, vagy – ó, kimondani is szörnyű – egy kávéház igazán nem jött volna rosszul. De mivel nem volt, maradt a hot dog. Merre is induljunk el? A jegyes bódéhoz mindenek előtt. Bármelyikhez, mert minden játékot ugyanazzal a típusú jeggyel lehet kipróbálni, darabra vagy gyűjtőben kaphatóak, mint a villamosjegyek. Gyűjtő esetén kedvezmény!





Kezdem valami új építésű szerkezettel, a Top Spinnel. Nem bánom meg, mert izgalmas a szerkezet. Egy csillagásznak is nehéz feladat lenne elmagyarázni, hogyan pörög-forog a gép, én meg sem próbálkozom vele, de annyi biztos, hogy nem mindig tudtam, hol van a lent és a fönt.

Az újdonság után egy klasszikusnak kellett következnie. A Hullámvasút sosem okoz csalódást, nincsenek meglepetések, de pofára esések sem: sikongatva – ki-ki vérmérséklete szerint –, kiabálva végigrobogunk hegyen-völgyön. A Família Expressz is hasonlóan működik, kisebb hepehupák, de nagyobb sebesség.





A két retró játék után egy hibrid felé vettük az irányt. Az Álomhajó névre hallgató játék a régi-régi hajóhinta felnagyított változata kis meglepetéssel, nevezetesen: a hajó körbefordul. Potyognak az aprók – még jó hogy nem a mobilok – és a könnyek a nevetéstől, mert a rácsos bárka megáll a holtponton, majd újra pörög körbe-körbe. Szerintem kár kihagyni.

A Hip Hop nevű mütyürke külsőre nem ígért semmit, de épp azért ültünk fel rá búcsúzóul. És micsoda szerencse: a legviccesebb játék az általunk kipróbáltak között. Pedig alig történik valami, van pár ülés, melybe belekötöznek, a szék felmegy egy rúdon, majd lepottyan, megint fel, és újra le. És hogy mitől olyan jó? Nem mondom el, próbáljátok ki.