Pókember 2.

A héten a nyár egyik moziszenzációjára sikerült jegyet váltanom, méghozzá egy képregény-adaptációra, a Pókember második részére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok elkötelezett híve a comicsok alapján készült filmeknek (hát még a folytatásaiknak!), ez a piros-kék kezeslábas lasztex-ruhában New York felhőkarcolói között pók-fonálon repkedő ifjú, pattanásos szuperhős azonban mindig közel állt a szívemhez (ki tudja, talán a szuperhősökre egyáltalán nem jellemző összetett személyiségébe, talán a hálójába gabalyodtam bele).

Merthogy Peter Parker (Tobey Maguire) már az első részben is sokat problémázott azon, szeretne-e egyáltalán szuperhős lenni, most pedig, a folytatásban, ahol mint egyetemistát és pizzafutárt láthatjuk viszont, egy ponton úgy dönt, tesz ő az egészre, a nyugalmas hétköznapokat, a tanulást és szerelmét, az első rész óta színésznővé avanzsált M.J.-t vagyis Kirsten Dunstot választja.

Lelki válságát mi sem jelzi jobban, mint hogy sorra veszíti el a szuperhősökre jellemző emberfeletti képességeit, már megint csak szemüveggel lát, ráadásul karitatív akciói közepette egyre gyakrabban szembesül azzal a fájdalmas ténnyel, hogy bármennyire is erőlteti, nehezen megy a hálószövés, a pókfonál sorra el- és leszakad.

A válságot természetesen egy nő okozza, helyesebben a Nő – míg hősünk az első részben hősiesen lemondott a szerelemről, hogy életét az emberiségnek áldozhassa, a második részben az éppen egy asztronautával összeházasodni készülő M.J. hatására kénytelen szembesülni vele, hogy talán túlzottan önfeláldozó, elhamarkodott és rossz döntést hozott…

A Pókember 2. azon ritka filmek közé tartozik, melynek a folytatása jobban sikerült, mint az első rész – a mostani moziban még az intrikus, az örült tudóst alakító Alfred Molina jelleme is összetettebb: ritka pillanataiban pontosan tudja, hogy nem helyes, amit tesz.

A comics-adaptációkra jellemző kissé egysíkú jó-rossz oppozíció árnyaltabb a filmben, mint a legtöbb, képregények alapján született moziban: a jó legszívesebben rosszalkodni szeretne, a rossz pedig majdhogynem jó.

A Pókember 2. egy olyan film, amelyben az egész család kedvét lelheti – látványos, izgalmas jelenetek, szeretnivaló karakterek, mindenféle legyőzendő akadály, és végül, de nem utolsósorban, a megérdemelt happy end, melyben az első részt nézve sajnos nem lehetett részünk, és amely most egy harmadik rész, az újabb folytatás lehetőségét is magában hordozza.

Rozi étvágya a film alatt: