Az eredményen érződik is, hogy a szereplők nem veszik igazán komolyan a filmet, ami szól ugyan valamiről egy mondvacsinált, kissé kierőszakolt ürüggyel folytatja az első részt, az Oceans Elevent de a dollármilliókat érő koronázási ékszer elrablása lényegében elhanyagolható ahhoz képest, hogy Catherine éppen hány centis sarkú cipőben nyomoz, vagy hogy Brad Pitten milyen fessen áll az öltöny.
Steven Soderbergh, akit nevezzünk jobb híján amerikai művészfilmesnek, hagyta, hadd szabaduljanak el az indulatok a vásznon a film legjobb és legviccesebb jelenetei az önironikus Hollywood címszó alatt foglalhatóak össze: a Clooney életkorát kifigurázó beszólások vagy a magát az elterelő hadművelet részeként Julia Robertsnek kiadó Julia Roberts sokkal emlékezetesebb pillanatokat szereznek a nézőnek, mint a többszörös csavarokkal kivitelezett akció.
Miután a fonalat a ki kit ver át éppen kapcsán könnyedén elveszíthetjük, a legjobb, ha egyszerűen átadjuk magunkat a film sodrásának, és a dramaturgiai bakugrásokon könnyedén átlibbenünk. Megéri egyrészt oly ritka ma már a mozikban az ilyen vérmentes, a többet ésszel, mint erővel elvét szem előtt tartó, elegáns rabló-pandúrosdi (utoljára, ha emlékezetem nem csal, Az olasz melót láttam ebből a típusból), másrészt jöhet végre az összehasonlítgatás: a Roberts-Zeta-Jones párharc.
Nálam tehát Catherine a nyerő, de a legegyszerűbb erről személyesen meggyőződnötök: kellemes két ünnep közötti kikapcsolódás az Eggyel nő a tét. Pasit, barátnőt, kutyát, macskát, aranyhalat egyaránt elráncigálhatunk rá.
Mi több, még egyedül is jól szórakozhatunk.
Rozi étvágya a film alatt: