Varázslás és vigadalom Mohácson

A farsang évente visszatérő időszak, amelyben önfeledten a vigasságnak, az örömnek próbálunk élni. Tudatosan vagy néha kevésbé tudatosan, a bennünk munkáló vágyainkat szeretnénk ilyenkor – a vízkereszttől húshagyó keddig tartó napokban – megvalósulva látni. Ennek az időszaknak fontos eseményei a jelmezes, álarcos alakoskodások.

A húsvét előtti 40 napos böjtöt megelőzően Európa-, illetve országszerte féktelen mulatozásokat rendeztek, és sok helyen dramatikus játékokat adtak elő. A magyarországi farsangi szokások közül az egyik legismertebb, illetve legnépszerűbb a mohácsi horvátok (sokácok) busójárása. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival.

Valamikor a busójárás sem volt kizárólagosan mohácsi szokás. A XX. század első felében még számos dél-magyarországi horvát faluban volt élő hagyomány. De a Kárpát-medence más népeinél is létezett hasonló szokás.

Itt ugyan nem éppen mediterrán jellegű az időjárás, de a többi stimmel. Egyébként a torzonborz szörny-maskarák bármelyike képes maradandó traumát okozni egy-egy éretlenebb hóviharnak vagy ártó szellemnek, és mivel Mohácson most már háromszáznál is több alakoskodó lép fel – nincs mitől félnünk. Hacsak nem maguktól az álarcosoktól, akik több csoportban vonulnak fel.





Az első csoportot az “echte” busók, a sajátos, általában fűzfából készült faálarcot, és kifordított bundát viselők alkotják. A faálarc – szarvakkal és kender bajusszal, szakállal spékelve – fedi a busó kilétét. A ruházatukat feldobják szalmával töltött fehér gatyával, a bundát pedig kötéllel vagy lánccal rögzítik deréktájt. Kiegészítőként kereplőt, kolompot vagy fabuzogányt fedezhetünk fel náluk, ha merünk, valamint egy irdatlan nagy, több méteres kürtöt.
A második csoportot a maskarák alkotják, szegény páráknak nincs már faálarcuk, de így is borzasztóak.
A harmadik és nem kevésbé fontos csoport a bekormozott arcú, vagy harisnyával takart “jankeléké”. Ezeknek a fő feladata valamikor az volt, hogy megőrizzék a busó inkognitóját. Ha valaki az álarc mögé kívánt tekinteni, akkor azt a náluk lévő ronggyal vagy fűrészporral kitömött zsákkal megcsapkodva elűzték. A kis szadisták öltözete mindenféle szakadt ruhából, rongyokból áll.

A mondának, mely szerint a mohácsszigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok, megelégelve a török rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, csónakokkal átkelve a Dunán az éj leple alatt kizavarták a törököket Mohácsról – aligha van történeti alapja.

A csoportok körül vagyunk/lehetünk mi, no meg az idegenforgalom haszonélvezői: a minden rendű és rangú árusok. A látványosság kora délután a Kóló téren kezdődik. A beöltözött busók, jankelék, maskarák ide érkeznek végül, itt találkoznak az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős, a csónakos és más busó csoportok. Rituálisan eldördül a busóágyú, s a főtéren a szabad farsangolás megkezdődik. A környező utcákban iszonyú zajt keltve ünnepli mindenki a farsangot. Aztán és közben: evés, ivás, fenékbe billentés, sikongatás, fényképgyártás, meg toitoi. Szürkületkor busóink visszatérnek a főtérre, a meggyújtott óriási máglya körül táncolnak, és tovább dévajkodnak az emberekkel. Ezzel ér véget a Farsangvasárnap.

A mohácsi program részletesen:
www.mohacs.hu