Micimackó és a Zelefánt

Valljuk be, kockázatos vállalkozás, ha a gyermek elcibálja a mamát, a papát vagy a nővérkét a legújabb egészestés animációs mozira. A generációs ellentét kézzel fogható – sosem tudhatjuk biztosan, hogy csemeténk mely éktelen otrombaságon csüng majd elragadtatva, vagy hogy mikor jön rá a pisilhetnék egy számunkra izgalmas jelenet alatt.

A nagy stúdiók is tisztában vannak ezzel, ezért úgy próbálják megalkotni az animációs filmjeiket, hogy azon az egész család jól szórakozzon; nem csupán a gyerkőcöknek, de a szülőknek is jut bővén poén. A verseny hosszú ideje a Disney és a Pixar stúdió között folyik, ami egyet jelent a hagyományos rajzfilmes technika és kompjuter-animáció között dúló harccal – úgy tűnik, a Disney most újabb csatát vesztett: legfrissebb mozijuk, a Micimackó és a Zelefánt biztos, hogy nem vonul majd be a filmtörténetbe.

A. A. Milne szeretett figurái a Százholdas Pagonyban újabb kihívással néznek szembe, mikor a félelmetes zelefánt, akit senki sem látott ugyan, de annál több rémtörténetet halott róla, áttéved barátaink területére. A kis csapat, Tigris, Nyuszi, Micimackó és Füles összeáll, hogy foglyul ejtse az ellent, Zsebibabát azonban túl kicsinek találják, ezért otthon hagyják.

Ennek a mesének a története is pont annyira áthallásos, mint a többié – most példának okáért a rasszizmus ellen szállunk síkra. A hatalmas zelefánt, aki méretében, mentalitásban, szokásaiban különbözik hőseinktől, csak addig olyan félelmetes, amíg meg nem ismerjük közelebbről, amikor is kiderül róla, hogy pont olyan sebezhető, érző lény, mint mi magunk.

Kattints a képre!

A film másik üzenete nem ennyire egyértelmű, számomra azonban sokkal figyelemreméltóbb – az animációt nézve döbbenten tapasztaltam, hogy a Pagonyban sehol egy férfi, mind a zelefántmama, mint pedig Zsebibaba anyukája, Kanga gyermekét egyedül nevelő szülő, a lakóközösség többi tagja pedig Micimackó, Tigris etc. szingli. Mi ez, ha nem a huszonegyedik századi társas viszonyok modellezése?

A mese, mint azt a gyermekpszichológusoktól jól tudjuk, segít a kissrácoknak, hogy frusztrációikat feldolgozzák, vágyaikat szocializált formában kiéljék – ebben a vonatkozásában ez a rajzfilm jó szolgálatot tesz. Az elvált szülők gyerekei Zsebibabával és Ormival azonosulva már nem is érzik magukat olyan elveszettnek, hiszen kis hőseink minden akadályon túljutnak, minden problémát megoldanak, még akkor is, ha nincs mellettük az apukájuk.
Ezért a filmet legfőképpen az egyedülálló szülőknek és azok csemetéinek ajánlom – a bárgyú nótácskákon, a hasraesős poénokon meg majdcsak túljutnak valahogy.

Rozi étvágya a film alatt: