Az én filmem, az én életem

Egy film, vagy csupán egy filmkocka. Egy darabka élet. Egyeseknek semmit sem jelent – másoknak mindent. Van, aki a filmvásznon játszódó történetet próbálja lemásolni, mások életét pedig a filmesek kopírozzák le.
A film akkor jó, ha úgy érzi az ember, hogy az a másik, ott a vásznon akár ő maga is lehetne. Külsős szerzőnk, Horváth Beáta írásait gyakran olvashatják a Nők Lapjában – azonban az még számunkra is meglepetés volt, amikor elmesélte: a Dirty Dancing című táncos film megváltoztatta az életét…


Dirty Dancing: a tánc felszabadított

Horváth Beáta és Horváth Gergely

– „Pa-pam, pa-pam… Érzed a ritmust? A tánc olyan, mint a szívdobbanás. Egy-két-há’, egy-két-hᒅ” Elképzeltem, ahogy Patrick Swayze az én kezemet teszi a mellkasára, miközben táncolni tanít – emlékszik vissza Beáta. – Bár Babynek kétségtelenül több esélye volt, mint nekem – egy tizenkét éves, szemüveges, gátlásos kamaszlánynak –, kitartóan gyakoroltam az alaplépéseket. Suli után, amíg anyuék hazaértek, ezerszer pörgettem vissza a videoszalagot ahhoz a részhez. „Jobb-hátra, lép-és-zár, nyit-vissza, fordul-zár… Nem egyre, hanem kettőre indulsz! Ez nem a merenge. Mambózunk!” Együtt gyakoroltam Babyvel a képernyő előtt nap, mint nap, és kívülről tudtam, melyik dallamhoz melyik jelenet tartozik. A folyón átívelő fatörzs helyett az útpadkán egyensúlyoztam, a forgásokhoz az ajtófélfát használtam támasznak, esténként pedig arról ábrándoztam, hogy egyszer engem is az égbe emel majd a partnerem…

Anyukám egyszer csak megelégelte a magányos táncórákat, és beíratott tánciskolába. A záróbálra új ruhát és influenzát kaptam. Bár szüleim úgy gondolták, betegen nem bölcs dolog táncolni, nem lehetett visszatartani. Az én szemem láztól, az övék a büszkeségtől csillogott a bál végére, és az oktatónk vezetésével versenytáncklubot alapítottunk.

Édesapámat nem volt könnyű meggyőzni. Heti négy táncedzés könnyen a tanulás rovására mehet, azt meg végképp felejtsem el, hogy tizenhat évesen hétvégén hajnalig kimaradjak! Anyuval közösen igyekeztünk hatni rá, de – a jó jegyeimen túl – azt hiszem, igazából az első fellépésem lágyította meg a szívét… Előtte ugyanolyan ideges voltam, mint Baby. „Mi van, ha leesem a színpadról? Ha elfelejtem a lépést? Ha kitörik a cipőm sarka? És miért bámul mindenki engem? Még nem készültem fel eléggé!”





Hát velem – ha nem is akkor – mindez megtörtént. Leestem a színpadról az egész közönség szeme láttára, elrontottam (de hányszor!) a lépést, kificamodott bokával táncoltam végig a bemutatót, kölcsöncipőben versenyeztem, és hetekig nyomtam a kórházi ágyat, miután nekitáncoltam a forró radiátornak. A felkészültség azonban nem ezeken múlott. A tánc, a zene megnyitott, felszabadított, az életemmé vált. Barátokat, élményeket, célokat kaptam tőle. Minden hétvégén versenyre, bemutatóra jártunk, nyáron edzőtáborba utaztunk, kéthetente táncklubban buliztunk. Szüleim a leglelkesebb szurkolóimmá váltak. El sem tudtam már képzelni e nélkül az életemet, mégis hat év után – az egyetem miatt – abba kellett hagynom. Az utolsó bemutatónkon már nem zavart, hogy mindenki engem néz. Egyedül voltunk partneremmel a színpadon, és kedvenc zenénkkel, egy utolsó közös tánccal köszöntük meg egymásnak az elmúlt éveket.

Az én filmem mégsem itt, hanem egy angliai színpadon ért véget. Au pairként dolgoztam, szabadidőmben pedig eljártam egy klubba, ahol én lettem a tanár. Angol partneremmel, Paullal – akit ugyanaz a film terelt a tánc felé, mint engem – az évadzáró bálra meglepetéssel készültünk. Három hónapon keresztül kockáról kockára elemeztük ki a Dirty Dancing zárójelenetét, ezerszer tekertük vissza a szalagot, és utánoztuk le a mozdulatokat. Egyedül az emelést nem vállaltam. Nem akartam újabb balesetet, elvégre film és valóság között van némi különbség… Így is óriási sikerünk volt. Megcsináltuk a saját „piszkos táncunkat”.

Dirty Dancing A film 1963-ban játszódik, amikor egy tizenhét éves lány, Baby (Jennifer Gray) családjával egy luxusnyaralóhelyen vakációik. Hirtelen a tánc és a jóképű tánctanár, Johnny (Patrick Swayze) veszi át az életében a főszerepet

„Lekoppintott” lakótársak

Nagy Péter

– A Lakótársat keresünk! című filmet 2003 végén láttam, a körúton, egy kis moziban a Vígszínház mellett. Magam alatt voltam, mert már két éve kijöttem a főiskoláról, még mindig nem tudtam, mihez kezdjek – meséli Nagy Péter. – A film arról szól, hogy egy francia srácnak tele van a hócipője a világgal. Idegesíti a tudat, hogy amint elvégzi az egyetemet, bekerül egy irodába. Hogy időt nyerjen, kitalálja, hogy megtanul spanyolul, ezért kimegy egy évre Barcelonába… Ott pedig megváltozik az élete! Egy hatalmas lakásban lakik rengeteg különböző nemzetiségű fiatallal, egyik hülyébb, mint a másik, oltári baromságokba keverednek, van ott minden, humor, izgalom, dráma, szerelem, egyszóval a nagybetűs Élet.

Utólag arra emlékszem, hogy amikor kijöttem a moziból, páros lábbal ugrálni kezdtem a Vígszínház mellett. A film egyszerűen nem ment ki a fejemből. Újra és újra gondoltam rá, hogy milyen jó volt, és milyen jó volna, ha én is… Nagyjából három hét múlva döntöttem el, hogy ugyanazt fogom tenni, mint a főszereplő. Újra diák akartam lenni… Csak sok pénz kell hozzá – sürgősen.

„Eltűntem” hát egy évre, dolgozni egy hajón… A Dunán hajóztam, és kerestem ezalatt kétmillió forintot. Nem szenvedtem a Nagy Cél érdekében, de persze előfordult, hogy rosszabb napjaimon megnéztem a filmet (ott volt velem dévédén), hogy mégis tudjam, miért is vagyok ott. Novemberben aztán leszálltam a hajóról, és elkezdtem nyelviskolát keresni. Január ötödike már Barcelonában talált.

Két hét után elkezdtem lakótársat keresni. Ugyanolyan lakást akartam, mint a filmben. Néhány hét ugyan kellett hozzá, de végül rátaláltam. A belvárosban. Öt szoba, mind az ötben diákok. Hollandok, svédek, angolok, franciák, írek, no meg én, a magyar.

Az elején még döcögősen ment, mert meg kellett ismernünk egymást, de egy idő után olyan bulik voltak… Megesett, hogy ötvenen voltunk a nappaliban! A harmadikon laktunk, alattunk egy panzió működött, legalábbis július közepéig – akkor be kellett zárni, mert ekkora hangzavarban képtelenség szobákat kiadni… Emlékszem, a tulajdonos eleinte minden este feljött, és spanyolul üvöltötte, hogy azonnal hagyjuk abba, bármit is teszünk. Aztán körülbelül a hatodik este változtatott a hozzáállásán – akkor már azt üvöltötte, hogy ha nem hagyjuk abba, legalább adjunk neki inni… Ettől kezdve az öreg bácsika a társasághoz tartozott, gyakran jött hozzánk iszogatni. Egyébként ezt a hozzáállást imádtam a spanyolokban. Életvidám, kedves nép, nem aggódnak semmin, mindenből kihozzák a legjobbat, az optimistát; a bácsika se rendőrt hívott, inkább beszállt a buliba.

Megtanultam spanyolul is… Nappal a suliban, délután és este a barátokkal, idegenekkel, aki épp arra járt. Nyitott helyszín volt a lakásunk, sosem lehetett tudni, éppen ki fog nálunk lakni. Azt akartam, hogy szabad legyek, gondtalan életet éljek, és sok őrültségben vegyek részt. Mindhárom teljesült. De szerencsére nem pontosan úgy, mint a filmben – ez már az én Barcelonám volt.

Lakótársat keresünk! Xavier (Romain Duris) huszonöt éves, és Barcelonába indul, hogy megtanuljon spanyolul. Barcelona centrumában talál lakást, amelyen hét külföldi lakótárssal osztozik. Különleges, bulizós év veszi számukra kezdetét

 

Pretty Woman – ne higgy a mesének!

Huszonkilenc éves, csinosabb az átlagosnál, van egy panorámás lakása, meg egy garzonja (az „irodája”), új a kocsija. Nincs barátja – vagy túl sok is van. És még csak egyszer volt szerelmes… talán soha többé nem is lesz az. Pedig nagyon szeretné. Csakhogy már nem hisz a mesékben. Egyszer, régen még hitt…

– Még kislány voltam, amikor láttam a Pretty Womant, tetszett a történet, amolyan „modern” Csipkerózsikának láttam benne Julia Robertset, és igazi hercegnek Richard Gere-t, aki meglátta benne az értékeket, és kiemelte a kurvasorból – mosolyog szelíden. – De akkor még nem gondoltam, hogy majd egyszer ez a film ad nekem hitet… és most erőt. Hogy befejezzem.

Júlia (kéri, hogy Robertsre utalva így nevezzem) tizenkilenc éves kollégista volt, amikor látta, hogy egyik évfolyamtársnője egyszer csak jómódúvá „lett”: klassz sminkeket kezdett használni, márkás ruhákat hordott, és vett magának egy hároméves autót… Amikor Júlia többször rákérdezett, miből van a pénz, a lány felajánlotta: neki is szerez különmunkát. Így került Júlia egyik pillanatról a másikre „elit” társaságba: magánbulik szép kelléke lett, ahol politikusok, ismert üzletemberek is gyakran feltűntek. Neki nem volt más dolga, mint szórakoztatni őket – és a testét adni nekik.

– Akkoriban azt gondoltam, ez csak múló dolog, amivel kiegészítem a zsebpénzemet. Aztán jött egy ismert ember (nem mondja ki a nevét, ez a szakma diszkrécióra nevelte), aki – életemben először – megérintette a szívemet. Beleszerettem. Akkor néztem meg újra a Pretty Womant… és reméltem. Testem-lelkem odaadtam volna neki. Ki is szálltam a „munkából”…

Csakhogy Júlia csalódott. Az ő története nem végződött hasonló hepienddel, mint a Pretty Woman Juliájáé. A férfi, amikor Júlia szerelmet vallott neki, azt mondta: „Te csak egy kurva vagy”. És nevetett.

– Nagyon megszenvedtem azt a visszautasítást, azt a megalázást. És pár hétre rá már újra mentem, ha hívtak egy buliba…

Júlia az elmúlt években már „magánzó” volt, saját ügyfélkörrel, saját garzonlakásában. Mert az otthonába egyetlen férfit sem engedett be… Otthon „csak” angolnyelvtanítást vállal – gimnazista lányoknak. Ez a bejelentett főállása. De a tanárnő délutánonként elvonul a másik lakásba, és fogadja egy-egy állandó kliensét.

– A nyelvtanítás zsebpénz – mondja. – De mára mindent megteremtettem, semmi sem hiányzik… csak az érzelmek. És egy társ. Nagyon komolyan magamba kellett néznem ahhoz, hogy változtatni tudjak. Mert abban egy ideje már biztos vagyok, hogy nem így akarok megöregedni. Korban hozzám illő, normális fiúval szeretnék szerelembe esni… és családot alapítani. Már elkezdtem leépíteni az ügyfélkörömet, és árulom a garzonomat. Ha eladom, akkor azzal lezárom a múltamat is. Tiszta lappal szeretnék indulni. Nyitottan… és hinni akarok abban, hogy jöhet egy nagy szerelem az életemben. Hinni abban, hogy élhetek még normális életet.

Azt mondja, nemrég újra megnézte a Pretty Womant. Most látta igazán, mennyire mese az egész. Mert „ilyen love story csak a filmekben létezik”.

Pretty Woman A film egy fiatal prostituáltról (Julia Roberts) szól, akit „felszed” egy jóképű üzletember (Richard Gere), és beleszeret Olyannyira, hogy visszamegy érte, és magával viszi, hogy új életet kezdjenek együtt.

 

 

Zuhanórepülés – Krami több, mint testőr

Krami

Igor, a félelmetes orosz „keresztapa” testőr nélkül egy lépést sem tesz. Állandó kísérője, a jeges tekintetű „Katona”, aki olyan természetesen forgatja a fegyvert, mint a buszsofőr a volánt. Mindkét veszélyes alakkal egy nemrég bemutatott magyar filmben, a Zuhanórepülésben találkozhatunk. Katona félelmetes figuráját egy filmes berkekben eddig ismeretlen férfi alakítja. Krammerstadter István, azaz Krami saját élményeiből építkezett, melyeket nem színészként gyűjtött össze.

– Tizenöt éves korom óta az éjszakában dolgoztam, ahol az ember sok mindent lát, tapasztal – meséli reszelős hangján Krami, amikor arról kérdezem, vajon hol tanulta meg, milyen egy alvilági testőr. – Ha huzamosabb ideig élsz, dolgozol valahol, előbb-utóbb hasonlítani kezdesz a környezetedhez. Megesett, hogy egész véletlenül találtak nálam néhány ezer dollárt, amikor az ilyesmit még nem nagyon szerették a rendőrök, véletlenül egy tasli is nagyobbra sikerült, mint kellett volna, hat-hét évvel ezelőtt pedig egy fegyverre bukkantak a kocsimban. Bár a fegyverszakértő megállapította, hogy sosem sütötték el, kénytelen voltam némi időt büntetés-végrehajtásra szakosodott intézményekben tölteni. De ma már szerencsére a kameráról nem a biztonsági megfigyelés jut az eszembe.

– A film változtatta meg az életed?

– Nem. Kezdett benőni a fejem tetején az a bizonyos lágy rész. Nem az az ember vagyok, aki arra vágyik, hogy börtönben őszüljön meg.

– Felelevenedtek benned az emlékek a forgatás alatt?

– Nem a múltamon gondolkodtam. Inkább a filmre koncentráltam, élveztem a munka minden mozzanatát. Életemben talán először, vagy legföljebb másodszor éreztem azt, hogy tényleg azt csinálom, amit szeretek. Szíves örömest ugrottam fejest az egészbe. Szerintem minden ember, aki a filmeket csak a képernyőn vagy a mozivásznon látja, kíváncsi arra, mi is lehet a kulisszák mögött.

– Ha jól tudom, nem ért véget színészi karriered.

– Nem, a Tűzvonalban című tévés krimisorozatban is kaptam egy szerepet. Szintén testőrt játszom, egy kislányt kéne megvédenem, de nem igazán sikerül, mert mellbe lőnek, mint egy szárcsát. Remélem, hogy jönnek a további felkérések.

– Másképp alakul az életed, ha korábban találkozol a filmezéssel?

– Ezen már én is törtem a fejem. Jó lett volna, ha egyből így indultam volna neki. Sok emberben ott a lehetőség, csak valami miatt nem találnak rá a saját útjukra.

– Mennyire hasonlít a valódi „alvilágra” az a kép, amelyet a filmben látunk?

– Ez egy játékfilm, ami nagyon sok részletében a valóságot tükrözi. A börtönjelenet például, a film legelején elég pontosra sikerült. Ez köszönhető annak, hogy sikerült megtalálnunk a megfelelő helyszínt – a börtön mosdóját egy pesti bokszterem lepukkant zuhanyozója „játszotta”, a szereplők között pedig akad néhány srác, akik nem sokkal a forgatás előtt még valódi rácsok mögött voltak. Egyikük, egy kedves barátom sajnos, már újra bent van. A börtön szó szerint zárt világ, csak az tudja, milyen belül, aki már járt ott. Novák Erik, a rendező szerencsére hallgatott ránk, amikor olyan jelenetekről volt szó – támadás, drogátadás, pénzátvétel és hasonlók, amiket mi élesben ismertünk. Most Bacsó Péter filmjében forgatunk, és már ott is tudtam néhány dolgot mondani.

– Tehát a jövő?

– Ha elkapna a gépszíj, akkor lehetne ebből gyökeres változás is. De a régi világba már nem térek vissza, akár lesz film, akár nem.

Zuhanórepülés (rendező: Novák Erik) A történet a pesti alvilágban játszódik, bárok, drogügyletek és orosz akcentussal beszélő veszélyes emberek között. A forgatókönyvet Nagy Viktor írta, aki egykor maga is belecsúszott ebbe az életbe. A filmben kiváló színészek mellett valódi „nehézfiúk” is szerepet kaptak.

 

 

 

A vörös grófnő – ha szíven üt egy szerep

– Tudjuk, hogy minden fiú királynak és minden lány királylánynak születik – mosolyog Timkó Eszter színésznő. – Én kamaszként, a legérzékenyebb, egyben legvadabb „királylány-korszakomban” kötelezően részt vettem egy mozilátogatáson Ózdon. A vörös grófnő című filmet vetítették, Básti Juli főszereplésével. Amikor megláttam azt a gyönyörű vadászjelenetet, amelyben Básti Juli csodálatos ruhában, elszántan ül egy szépséges lovon, és rohan a kibontakozó szerelembe, úgy éreztem, az a nő a vásznon én vagyok. Vagy én is lehetnék. A Juli által megformált harcos, makacs, erős nő személyisége pontosan olyan volt, mintha vágyaimban saját magamat láttam volna. Ebben a nőalakban összegződött minden vágyam, ezért nagyon szíven talált… Akkor, kamasz fejjel azt gondoltam: „ha ilyen a színészet, akkor ezt én is tudom!” Később persze kiderült, hogy a szakma egészen más, de a mai napig tudom, hogy vannak olyan szerepek, amelyek valóban szíven ütik az embert, amelyekért érdemes volt ezt a pályát választani. Engem A vörös grófnő indított el a színi pályán. Negyedszerre vettek fel a főiskolára, s mindannyiszor ezt a filmet írtam a felvételi lapra meghatározó filmélményemként. Legnagyobb fájdalmam, hogy kosztümös alkotásban a mai napig nem szerepelhettem, de a színpadon már alakíthattam hasonló szerepet. Talán egyszer majd lesz egy film, amelyben én is játszhatok egy ilyen karakteres, makacs, erős nőt – az lesz az én „saját” filmem…

A vörös grófnő Egy rendkívüli, erős asszony: Károlyiné Andrássy Katinka (Básti Juli) életéről forgatta a filmet 1985-ben Kovács András.

 

 

 

A második legjobb dolog – avagy felvállalni a másságot

András sosem merte felvállalni a „másságát”, és a családja is elvárta tőle, hogy a „konzervatív utat” kövesse.

– A nyolcvanas években nem is jöhetett szóba igazán, hogy valaki kiálljon a másfajta nemi irányultsága mellett – meséli. – Akkoriban melegnek lenni inkább üldözendő volt, a rendszerváltás előtt még büntetőjogi következményei is lehettek. Így hát titokban tudtam csak randevúzni egy-egy presszóban (bár az Egyetem presszóba hetente kijött razziázni a rendőrség), és végül „párhuzamosan” udvarolni kezdtem az egyik évfolyamtársnőmnek is. Ő nem gyanított semmit. Egyértelmű volt, hogy elveszem feleségül, bár a szex nemigen működött közöttünk (legfeljebb technikailag, s nem érzelmileg). Két gyerekünk született az évek során, s volt ugyan egy-egy „férfikalandom”, a szerelem hiányzott – de a gyereknevelés és az apaság tudata kitöltötte a bennem lévő űrt. Amikor láttam A második legjobb dolog című filmet, boldog családapaként végiggondoltam, hogy a házassággal végül is elvettem a feleségemtől – és saját magamtól is – egy működő, boldog, érzelmeken és szexualitáson alapuló párkapcsolat lehetőségét. Mert mi csupán barátok voltunk és vagyunk – közös ágyban. Nemrég találkoztam egy férfival, aki sok-sok év után először megérintette a szívemet. Ő szeretne velem élni, és én is vele… de egyelőre nem lehet. Ma azt gondolom, ha a kisebb gyerekem is nagykorú lesz, talán elhagyom a feleségemet, hogy boldog lehessek. De lehet, hogy nagyon önző lépés lenne, ha a saját boldogságomat választanám…

A második legjobb dolog Abbie (Madonna) szingli nő, és a legjobb barátja Robert (Rupert Everett) egy egyedülálló meleg férfi – aki egy átbulizott éjszakán teherbe ejti őt. Össze is házasodnak, s tökéletes családot alkotnak – mígnem Abbie beleszeret egy férfibe

 

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • A dögös mákos » • A világ leghíresebb parfüm-kreátora »  • Ítélkezős világ » • Molnár Piroska szerelemről, elmúlásról, játékról » • Stahl Judit az anya, a szakácsnő, az üzletasszony » • Mikor mivel inhaláljunk? »