Öt olasz kisváros, amit érdemes megnézni

Régi térképek és a modern technika

Számtalan tréfálkozás és vitatkozás okozója volt már, amikor egy nő kezébe térkép került, és a kormányt markoló párja navigációt kért. Igen, a nők valóban forgatják a térképet, az viszont aljas rágalom, hogy semmit sem találnak meg. Mindent megtalálnak, csak lehet, hogy nem két másodperc alatt, mint ahogyan azt elvárnák tőlük. Mi, nők megkönnyebbülten lélegezhetünk hát fel, ha a pasink beszerez egy kütyüt (navigációs eszközt), amelyen keresztül „Mariska”, esetleg „Moha bá” diktálja az útvonalat a sofőrnek. Persze halál idegesítő, amikor percekig ülünk az autóban, és már nagyon indulnánk, hiszen itt a nagyvilág, amelyet nagy kanállal tudnánk felfalni, a pasink viszont a kütyüt birizgálja. Az viszont tény, hogy olaszországi nyaralásunk legérdekesebb helyeit mégiscsak ennek a kis ketyerének köszönhetjük.

A Velencével szinte összenőtt Mirából Padovába tartottunk, viszont „Mariska” segedelmével a Brenta-csatorna mentén. Gyönyörű kertek és villák mellett vitt utunk. Akadtak több száz éves épületek is, amelyek régen a nobilik nyaralói voltak. Dolo után, amint beértünk Strába, azonnal hatalmas kőkerítésbe „botlottunk”, és persze rögtön meg is álltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a kerítés mögül kikandikáló szobrokat. Így találtuk meg a Villa Pisani-t és hatalmas parkját.

A freskókkal díszített főúri kastély éppen olyan lenyűgöző, mint meseszerű kertje. Gyorsan múlt az idő, miközben körbesétáltuk a pavilonokat, a szökőkutakat, a szobrokat, a kerti tavat és a sövénylabirintust. Sokat időztünk a narancsfákkal és pálmákkal zsúfolt télikertnél, és megtaláltuk a kastély hatalmas spalettás melegházát, ahol cserépben még több narancsfát nevelnek.

Padovából Veronába tartottunk, amikor az egyik kanyar után szinte a semmiből tűnt elő a hatalmas fal. Persze rögtön kíváncsiak lettünk, hogy mit óv ez a tornyokkal megerősített homokszínű monstrum. Egy apró városkát találtunk, amely éppen álmosan csendes volt a szieszta idején.

Az első utunk éppen a Piazza Vittorio Emanuele-re vezetett, amelyet a robusztus dóm ural: óriási hajótest apró tornyokkal. Néhány helybeli férfi kijött az étteremből, és olyan kíváncsian méregettek minket, mint mi a városukat. Végigsétáltunk a teret szegélyező árkádos járdákon, és igazi olasz fagylaltot ettünk. Alaposan tanulmányoztuk a várfal mindkét oldalát, amelyet a Da Carrara család épített, úgy, hogy a XV. századi Castello San Zeno is része lett.

Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy ha arra járok, akkor Marosticát és Bassano del Grappát mindenképpen látnom kell. Kis utakon éppen oda tartottunk, amikor egy hatalmas tábla Cittadella várfalát hirdette. Követtük a táblát, és ismét fallal körülvett várost találtunk, sőt még egy vizesárok is erősítette a védelmi rendszert. Virágszentelő vasárnap jártunk Cittadellában. Mise után a templom előtt férfiak beszélgettek, az asszonyok a főtér aprócska piacán vásároltak, és minden ember kezében olajfaág volt.

A városfalon négy bejárat van, mindegyiknek van külön neve. Az óratornyos déli kapu a Porta Padovana, az északi a Porta Bassanese, a nyugati a Porta Vicentina és a keleti a Porta Trevisana. Könnyű kitalálni, hogy a kapuk elnevezése arra a városra utal, amely a kaputól „irányban van”. Az északi kapunál lépcsősor vezet fel a fal tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a városra.

Marostica azonnal elkötelezett hívévé tett, amint megpillantottam, pedig először csak a hatalmas falat láttam, amely hibátlan nyakláncként öleli körbe a várost, de közben felfut a hegy tetejére is, ahol egy vár romjai nyújtózkodnak a felhőkig. Érdemes a kacskaringós, megerőltető úton felmászni a felső várig, mert onnan madártávlatból kémlelhetjük az alattunk elterülő síkságot. Egyébként pedig mikor lenne alkalmunk olajfák között majdnem az égig mászni? Kellemes hangulatú kisváros színes házakkal, szűk utcákkal és egy híres játékkal.

A Castello Superiore előtti teret márványkő borítja, és sakktáblát alkot, innen a neve, Piazza degli Scacchi, azaz Sakk tér. 1454-ben két nobili, Rinaldo D’Angarano és Vieri da Vallonara beleszeretett Taddeo Parisiónak, Marostica urának Lionora nevű, állítólag gyönyörű lányába. Az akkori szokás szerint meg kellett mérkőzniük, és a győztes vihette a lányt. Parisio kitalálta, hogy a két kérő sakkjátszmában mérje össze erejét, ám a nagyúr ravaszságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a játszma után nemcsak a lányának talált férjet, hanem fiatal húgát a veszteshez kívánta hozzáadni. Nagy látványosság volt a küzdelem, nemcsak a díszes úri kompánia, de még a szolgák is összesereglettek. A két kérő mozgatta a fehér és fekete sakkfiguráknak öltözött embereket, akik a játék szabályai szerint, ám igen parádésan tették dolgukat. Azóta a hagyomány szerint minden évben megelevenedik ez a látványos küzdelem, csak az változatlan, hogy a sakkfigurákat XV. századi ruhába öltözött emberek személyesítik meg.

A Brenta két partján fekszik a festői Bassano del Grappa, itt számíthatunk a legtöbb turistára. A város legismertebb nevezetessége az 1209-ből származó (persze azóta többször felújított) fedett fahíd. A folyó mindkét oldala annyira beépült, hogy a híd bejárata leginkább egy díszes kapualjra emlékeztet. Az első világháború idején súlyos harcok folytak a környéken, és miközben a folyóparti színes házakat nézegetjük, újra és újra észrevehetjük a homlokzatok golyó ütötte sebeit.

Tiszta időben élesen rajzolódnak ki a közeli hegyek, bár igen gyakran párás az idő, és a város mesebeli ködben úszik. A város központja a Piazza della Libertá, itt található a városháza is, viszont a közeli Piazza Garibaldin sem kisebb a nyüzsgés, sőt igazi látványosság az óratorony. A közeli dombon álló vár az Ezzelinók ősi sasfészke – innen lenyűgöző kilátás nyílik a városra, illetve az egész vidékre.

Tipp: Olaszország.lap.hu »