Ehelyett inkább kényelmes, langyos medenceként elnyúlok a régi-régi, még szívvel és aggyal forgatott filmben. Az Égig érő fű szinte minden kellékkel rendelkezik, amitől egy, a gyerekeket szórakoztató és építő alkotás lesz, és ugyanakkor hiányzik belőle mindaz, ami miatt ma kétszer is meggondoljuk, hogy mikor és hova kapcsolunk, vagy melyik moziba veszünk jegyet gyerektársaságban.
Az Égig érő fű felütése is tökéletesen gyerekkompatibilis: a kiskorú néző pontosan érti, hogy Poldi bácsi, a nyugdíjba készülő parkőr miért hajtogatja folyton, hogy „az a szép ződ gyep”, az fog hiányozni neki nagyon. A rohanó és ütköző, hangos és figyelmetlen felnőtt-társadalom általában nem nyitott ezekre a finomságokra – holott ezek azok a részletek, amelyek értelmet adnak az összes többinek.
A gyerekek viszont értik. Misu is, a főszereplő kisfiú is pontosan érti, hogy ez MAGA A PROBLÉMA, a megoldandó feladat; ez most a világ, az udvart fedő-elcsúfító keramitkockák felszedése és a hely befüvesítése. Poldi bácsinak a szép zöld gyep kell, a lelkének, az öreg szemének, ami parkőrként évtizedeken át ezt a színt, ezt a formát nézte és vigyázta. És innentől csodálatos a mese: valószerűtlen, talán csak gyerekaggyal kitalálható kontúrokkal elrajzolt hétköznapi figurák, akik a kisfiú szavára csatárláncba állnak, és megszervezik, végrehajtják a legfontosabb dolgot, amit tehetnek: lesz zöld, égig érő fű a ház udvarán.
Ahogy az akkoriban még szokás volt, a filmben Színészek játszanak (szándékos a nagybetű). Rajz János pálya végi jutalomjátékként, kevés eszközzel is pontosan hozza Poldi bácsit – aki azt állítja, hogy nem érzékenyül el, amikor az öreg parkőr az utolsó munkanapjáról hazatérve meglátja a szép zöld gyepet, és leborul, akit ez nem érint meg, az nyilván nyers húst eszik reggelire, és vérrel öblíti le. Nem is ember az, vagy de, csak nagyon keserű ember.
Fónay Márta és Dayka Margit ugyanitt bizonyítják, hogy nem szükségszerűen egydimenziós egy „Magdi anyus” figura, sőt, akkor vigyük ezt a képet tovább: Ullmann Mónika kislányként ebben az egyetlen szerepben mélyebb és „színésznőbb” volt, mint húsz évvel később, felnőtt nőként az összes Barátok közt jelenetében.
Tulajdonképpen nincs is olyan szereplője a filmnek, akiről ne ugrana be rögtön hat-nyolc másik szerep. Ma, az eldobható sztárok világában ez már szinte elképzelhetetlen.
Az Égig érő fű gyerekkompatibilis, mert a mesevilág további elengedhetetlen elemeit is hozza. Misu, a szőke kisfiú úgy megy át a felnőttek világán, mint kés a vajon – vagy, ami pontosabb, ahogy minden ilyen kisfiú elképzeli. Amikor még küzd benne a rideg valóság tudomásulvétele, és a hatalmas fantázia, amiben oldalkocsis motoros száguldástól a cinkos kukások és rendőrök segítségéig bármi lehetséges.
Úgyhogy el is kezdek kampányolni, és ha egyetértetek velem, tegyetek így ti is. Mert igenis, én szeretnék újra olyan gyerekfilmeket, ahol fel sem merül, hogy korhatárkarikát kell a sarkába biggyeszteni. Igen, felnőtt fejjel is szeretnék ilyet, és igen, meg is nézném – ahogy a kisvasúttal is legalább annyit játszottak a régi idők apukái, mint a gyerek, aki karácsonyra kapta.
Ma meg kisvasút helyett lövöldözős videojáték megy a lesötétített szobában, az esti mese műsorsávjában meg káromkodó-verekedő „kibeszélőshow”-k; legalább akkor rendesen megcsinált gyerekfilmek lennének, legyenek újra.
Azt szeretném, ha valódi színészek valódi rendezővel, valódi forgatókönyv alapján szánnának másfél órányi örömöt a mai gyerekeknek. Alternatívát a vagy nem rájuk szabott, de őket is elérő mocsoknak, vagy még inkább a gyerekeket célzó, de nagyon nem nekik való „szórakozásnak”. Azt szeretném, ha a magyar közszolgálati televízió feladatának érezné, hogy a senki által nem nézett, értelmetlen programokra elbokázott pénzek egy részét legalább mostantól ilyen filmekre költse, és azt is szeretném, ha az országos kereskedelmi televíziók is elgondolkodnának.
Nem hiszem el, hogy ha a TV2 finanszírozna egy mai Égig érő fűt, annak nem lenne hatalmas nézettsége egy vasárnap kora este, és ne lehetne még ötször megismételni. Nem hiszem el, hogy az RTL Klub ne tudna rengeteget csiszolni a profilján azzal, ha elindulna egy ilyen filmmel a családi televíziózás felé.
Azt pedig végképp nem hiszem el, hogy azok az apukák és anyukák, akik ma tanácstalanul próbálják kinyomozni, hogy a hétvégére kinézett mozifilmben vajon (dacára a deklaráltan „gyerekbarát” promóciónak) meghal-e valaki, vagy történik-e olyan, amit nagyon nem kéne másnap a suliban utánozni – nem hiszem el, hogy ők ne lennének nagyon hálásak azért, hogy újra készülnek ilyen filmek. Nem hiszem el, hogy ti ne vennétek meg a mozijegyet, a DVD-t, ne néznétek meg ötször is a tévében… mert a régieket, azokat nézzük. Nem lehet annyiszor ismételni ezt a filmet, vagy bármelyik Boncát, Öcsit, A Tenkes kapitányát vagy tetszőleges Jókai-filmet, hogy ne ülnénk le újra a tévé elé.
Jó lenne, ha valaki szeretne újra értéket teremteni.
| Addig is a Filmmúzeum augusztus 6-án 21.00-kor, illetve augusztus 7-én 14.40-kor vetíti a filmet. Az utóbbi, vasárnapi időpontban még a kicsik is látni fogják. |
Tipp: a Hivatalos néző korábbi tévékritikáit összegyűjtöttük egy blogba. Itt olvashatod! »
Tévéműsor a neten: nlc.hu/tvmusor »
