Vámpírok. Menők.

Először a Twilight tinédzser rajongóit kell elkeseríteni: a napon csillámló, évtizedek óta érettségi előtt álló vámpírok gyenge utánlövései csak az Interjú a vámpírral című filmnek. Utóbbi akkor került a mozikba, amikor a Twilight depis vérszívója, Robert Pattinson még csak nyolcéves volt.

Interjú a vámpírral (1994)

Tom Cruise, Brad Pitt, Antonio Banderas és a még egészen kislány Kirsten Dunst egy sokkal nagyobb vállalást vittek sikerre: történelmi korokon át gombolyított szálak, egy kiváló (1976-os) könyv értő feldolgozása, ahol az akciójelenetek és a líra, a tomboló tesztoszteron és a sejtetett homoerotikum egészen kivételes arányban keverednek. Igen, ehhez képest a Twilight legfőbb problémája az, hogy a főszereplő kamaszlány jól dönt-e, amikor egy halott ember felesége akar lenni, és nem egy farkaskutyáé.

Twilight – Newmoon

Oké, igazságtalan vagyok, ugyanis a Twilightnak is meg kell adnunk a Harry Potter Jószolgálati Emlékérmet: elérte, hogy tinilányok tömegei olvastak végig könyveket – és akkor egyúttal itt üzenjünk minden nyugdíj előtt álló irodalomtanárnak is. Nem, tisztelt tanárnő, a kamaszok világától távoli, értelmezhetetlen szövegek sosem fogják megszerettetni az olvasást, épp ellenkezőleg! Az elmúlt harminc évben egy olyan diák se volt, aki például a Kármán-féle Fanni hagyományai okán szokott rá a könyvekre.

De mivel itt alapvetően tévéműsorokról szoktunk beszélgetni, kapcsoljunk is át. Szintén kamaszokat lesújtó hírrel kezdem: a True Blood meg a Vámpírnaplók, na, azok sem új találmányok. Adott korban mindig is voltak hasonló sorozatok, a legmarkánsabb előképek talán a Buffy, a vámpírok réme, illetve az ebből kipörgő önálló sorozat, az Angel. Utóbbiban az a David Boreanaz lebegtette a szárnyas, fekete kabátot és döfött karót a többi vámpírba, aki ma Dr. Csont FBI-os partnere. Már akkor is csíptem.
Mit tudnak a mai tévés vámpírok?

A valóságban is egy pár – True Blood

Először is szupertrendi szupercelebek. Még úgy is, hogy a True Blood főszereplője, a nemrég a sorozatbeli párjához a valóságban is férjhez ment Anna Paquin szerepe szerint egy álmos, vidéki kisvárosban, a Merlotte’s nevű bárban pincérnő. Nem kötözi meg a szerep: láttunk már róla meztelen fotókat, megtudhattuk, hogy biszexuális (innen üzenem a férjnek, hogy ebből még gond lehet), és hogy a legmenőbb divattervező legmenőbb kollekciójában vonul a vörös szőnyegen.

A Vámpírnaplókból inkább a pasik nőttek aktuális ikonná: a 28 évesen is töretlenül gimnazistát alakító Paul Wesley, valamint a bátyját játszó Ian Somerhalder egyaránt a tinilányok kedvencei, nem sokat látni őket garbóban és hosszú varjúkabátban, annál többet félmeztelenül. De a Twilightban sem büdös, visszataszító vérszívókat kellett néznünk – jobban belegondolva, talán Lugosi Béla volt az utolsó ronda vámpír.

Vámpírnaplók

Ez pedig átvezet minket a következő jellemzőhöz, a kötelező szerelmi szálhoz. Ahhoz képest, hogy itt elméletileg érzelemmentes, sőt fizikailag halott emberekről van szó, semmivel sem kevesebb a romantika, mint egy átlagos tinisorozatban. Vonzó fiatalokról van szó, hogyne, és egyúttal a rajongókat is jobban behúzza a világba az opció, hogy nem csak az ütőerét feltépni hajolhat az a szexi vámpírfiú a nyakába. Sőt. Ezek igazából – függetlenül az elméletileg erőszakos tematikától – jellemzően “biztonságos” sorozatok. Szó se róla, például a True Bloodban belefuthat az ember egy-egy durvább jelenetbe, de a szintén régóta divatos Fűrész-filmekhez képest matiné az is. A moziba pedig még ennél is szoftosabb cucc került, a Twilight-trilógiára még egy tizenkettes karikát is alig-alig rajzolnék fel. Nem röpködnek letépett testrészek, nem fröcsköl sugárban a vér; ha nagyon “muszáj” megölni egy vámpírt, akkor is legfeljebb leejtett kávéscsészeként darabokra törik.

X-Faktor: A csúnya fiúknak is van szívük »

Végül pedig, ha még nem derült volna ki, azt is elárulom, hogy szerintem a vámpírosdi kifejezetten szórakoztató. A vámpírok ugyanis tényleg menők, és ezek a sorozatok a maguk egyszerű módján nagyon ősi, nagyon is mély témákkal operálnak. A világirodalom és a filmművészet egyik legalapvetőbb kérdése a halál legyőzése, és bár nyilván nem a filozófia legkiműveltebb gyakorlói rakják össze ezeket a tévés szériákat, de bizonyos dolgok itt is kötelezően felmerülnek. Mit jelent az, hogy “örökké”? Akarok-e élni úgy, hogy a szeretteim már mind elmentek? Mikor lesz “elég” az életből, és valóban az utolsó utáni kanyarban is ki kell kerülnünk a halált, vagy van olyan mérföldkő, ami után már jobb megállni? Milyen lehet hatalmat szerezni a legnagyobb erő, a halál fölött, és egyúttal búcsút mondani a szokásos életnek, a nappaloknak, majd átvenni a korábban jellemzően passzívan, alvással töltött éjszakákat? Mikor tudjuk legyőzni az ösztöneinket, és mikor győznek le azok minket?

Persze mindez alapvetően a színes, jól kimunkált klisék mögött van. Vámpírsorozatokat azért nézünk, mert egy jól kimunkált mesevilágot láthatunk, akcióval, szerelemmel, esztétikus celebekkel és közepesen érdekes történetekkel. Nekem pedig ennyi egy esti, random sorozattól pont elég.