Kötelező tananyag: Jamie belevág!

Utóbbit talán egyszerűbb indokolni: ez a srác tényleg zseni. Ott térdel az olasz tengerpart homokjában, az egyik rövidnadrágos térde a vizes fövenyen, a másikon vágódeszkát egyensúlyoz, és közben olyan ételt rittyent, hogy simán el tudod képzelni egy Michelin-csillagos étterem asztalán. Úgy néz ki, és olyan finom is lehet.

Erre épül egyébként az egész koncepció. Mindig azok a Jamie Oliver-műsorok a legjobbak, amelyek nincsenek túltekerve, hanem (ahogy az első műsorai egyikét fordították: „… és egyszerűen csak főzz!) ezt a végtelenül szimpatikus, pozitív fickót különböző helyzetekben lefilmezik, amint csodákat főz. Ízzel, stílusosan, keresetlenségében is tökéletesen.

Most épp a bevezetőben említett hat országot járja végig, és láthatóan lubickol a helyi adottságokban ez a ködös-nyálkás Angliában felnőve is mediterrán lelkű szakács – nem véletlen, hogy a kiválasztott országok nagyobb része is a napsütéses fajtából való. Egy-egy helyi mentorra, idegenvezetőre támaszkodva kukucskál be az érdekesebb konyhákba, melyek jellemzően nem puccos szállodai üzemegységek, hanem autentikus kifőzdék, zsákutca végében telepített, a helyiek által látogatott, kockás abroszos családi éttermek.

Szerintem igaza van. Ha választanotok kell, hogy a Belváros „túlárazós” turistacsapdáiban kapható „goulash” legyen ebédre, ezermillió forintért, vagy a pilisvörösvári telken leszúrt háromláb alatt rotyogó, bográcsos, csipetkés gulyásleves, nos, melyiket kéritek? Jamie tutira az utóbbira szavazna. Mindenféle sznob vonalasságot elhagy, fel sem merül benne, hogy az úgynevezett molekuláris gasztronómia mikróból habszifonba töltött „csodáit” produkálja – ehelyett ő is kimegy a halászokkal a tengerre, a frissen kifogott halból pedig pár perc alatt szemet gyönyörködtető és ínycsiklandó ebédet produkál, még a hajón.
Végig korog a gyomrom. A marokkói fűszerek színe és hihetetlen változatossága, vagy épp az olasz tengeri herkentyűk egzotikus világa láttán pedig képtelen vagyok arra, hogy a jövő heti irodai ebédet, azt a műanyag dobozos, mikrózandó kockakaját megrendeljem.

Tipp: nézd meg, hogy készül Jamie csokoládés tiramisuja – Velencében, a csatornák mentén!

Ugyanakkor pedig szinte észrevétlenül egy utazási műsort is sikerült elrejteni a nagy főzés mögött. Mikor a kis olasz téren a villámgyorsan összedobott alkoholos-gyümölcsös koktélt beemeli a lemenő napkorongba, akkor ott nem gasztronómiát, hanem életérzést reklámoz. Az utazós műfajban szokásos kipipálós klisék („felmentünk a hegyre, kicsit sem spontánul belegázoltunk a tengerbe, mutattunk két kiülős helyet, mint az éjszakai élet bizonyítékát”) helyett arra törekszik, hogy ne csak mechanikusan lássuk, de érezzük is, hogy épp merre jár. Mint amikor bemegy a helyi fűszerboltba, és ott kedélyesen eldiskurál a hentes méretű eladóval, majd az egész műsorban az ott vásárolt, hatalmas növénycsomókat morzsolgatva főz, azzal ízesít – ahogy helyben is szokás.

Azt mondtam az elején, hogy nem csupán éhes, de irigy is leszek a műsortól. Vállalom, így van. Egyszerűen irigy vagyok arra a hihetetlenül pozitív, életigenlő atmoszférára, ami Jamie körül van, irigy vagyok azokra a kulisszákra, amiket egy speciális szemüvegen, a gasztronómián keresztül mutat be. Ez a szakácsfiú úgy nőtt sztárrá, úgy lett celeb, hogy közben senkit nem bántott, semmiféle botrányt nem robbantott ki, semmi megbotránkoztatót nem csinált. Ő tényleg csak főz, manírok nélkül, bulvárstratégia nélkül, lesifotók nélkül. A felesége nem a drága ruháival, nem a szilikonozott mellével vagy a részeg partifotóval kerül a lapokba, hanem legfeljebb arról tudósítva, hogy a három kislány után most egy fiút szült. Tündéri szőke gyerekek, állandóan mosolygó, vicces és gondos apuka, szerető feleség – most komolyan, nem ezt kéne kirakni a kirakatba? Igenis irigy vagyok arra, hogy a világ tőlünk távoli vidékén így is lehet celeb valaki. Nem kell „beköltözni a villába”, nem kell senkinek beszólni, nem kell az álérdeklődést mímelő műsorvezetőnek az előre egyeztetett kérdésekre válaszul „végre bevallani”.

Sőt, menjünk tovább még egy lépést: szerintem ezt tanítani kéne. Ez a srác elérte azt, hogy az iskolai menzákkal mostohán ellátott Angliában a miniszterelnök is a gyerekétkeztetési programja mellé állt – és akkor most mindenki idézze fel magában, hogy miket evett gyerekként tálcáról a suliban! Képes volt az amerikai turnéján ezrek figyelmét lekötni azzal, hogy „csak főz” a színpadon – és mégsem szállt el magától. Nálunk amint valaki megkapja a „nemesi” előnevet (VV, BK, Mega- és társai), rögtön azt gondolja, hogy ő most különb lett a többi tízmilliónál; nem áll be a sorba, nem érintkezik „rangon alulival”, és nagy ívben tesz arra, hogy az ott a mozgássérülteknek fenntartott parkoló. Ehhez képest Jamie tud nevetni magán, amikor az egyszerű olasz halászokkal kilépve a csónakból elázik a nadrágja, hónaljig merül a vízbe. Feltalálja magát, amikor nem márványlapon, nem dizájnkonyhában, nem valami borzasztóan trendi és drága kerámiakéssel kell dolgoznia, hanem egy kecskelábú asztalon vagdossa a zöldséget egy kinyitható bicskával.

A végeredmény pedig őt igazolja, szép és ehető ételek formájában – nem úgy, mint más műsorokban, ahol a sietős tévészakács a fagyasztott borsót a lébe öntve egy perc elteltével már készre jelenti a levest. Jamie ismeri és megbecsüli az alapanyagokat, és neki mindig elhiszem, hogy a gyerekkoromban a menzán undorral kiköpött zöldség igenis lehet finom, ha megfelelően készítik el. Tőlem még kaprot is tehetne rá, pedig azt „egyébként” utálom.
Itt ez a műsor tehát, megint a jobbik fajtából. Éhes leszek tőle, és kicsit irigy – de mindig megnézem. Amolyan kötelező tananyag, hogy így is lehetne.

Igazi felnőtt szórakozás: Gengszterkorzó Az ostoba tiltások mindig nagyobb kárt okoznak, mint az, amit betiltanak. Az alkoholtilalom ágyazott meg az Egyesült Államokban a szervezett bűnözésnek – de legalább születtek marha jó filmek és sorozatok a nyomán. Ilyen a Gengszterkorzó is. »