Letiltott énekes a Szigeten

A legtöbben körülbelül annyit tudunk Prince-ről, hogy ő írta a Purple Raint és a Batman zenéjét, játszik vagy ezer hangszeren, mindössze 157 centi, de azért megvoltak neki a világ legjobb csajai, valamint nyert sok Grammyt, egy Oscart és eladott nagyjából százmillió lemezt (Magyarországon tízezer után már platina jár).
Az elmúlt harminc év fejleménye számos: Prince 1980-tól számított sztárnak, ’84-től (Purple Rain) gigasztárnak, most pedig ott tart, hogy akkora arc, hogy különösebben semmit nem kell bizonyítania, így nem is teszi: játssza, ami neki tetszik, és tesz rá, hogy hányadik lesz a slágerlistákon (értsd: nem ír slágereket, de jó zenét csinál, mint például Sting).

Számomra kevésbé érthető okokból Prince szexszimbólumként is beírta magát a történelembe. Ha megnézünk egy képet róla, nem mondhatjuk, hogy nem néz ki jól, és a videókból az is kiderül, hogy jó táncos, sőt elég jó táncos, de azért a ruháit nem hagyhatjuk szó nélkül. Állítása szerint nem azért visel magas sarkú cipőket, mert alacsony, hanem mert a nőknek az tetszik (oké). Ezenkívül rendkívüli önbizalomra vall, hogy a kilencvenes években, amikor a mellszőr nem volt menő, Prince simán bevállalta a Tom Selleck-dzsumbujt, és még azzal sem vesztett rajongókat.

Hosszú karrierje alatt Prince először vega lett, majd szabadidejében házaló-térítő jehovista, most pedig azzal rémisztgeti a médiát, hogy támogatja az iszlamista rendet és annyival intézi el a kötelező burkaviselést, hogy „mindennek megvan a sötét oldala”. Neki is: mondjuk úgy, nem egy egyértelmű pasas. Minden jel arra utal, hogy az elmebajjal határosan szabadon értelmez bizonyos dolgokat: például valamikor a kilencvenes évek derekán „Lovesymbol”-ra változtatta a nevét, mert berágott a kiadójára. Amíg kötötte a szerződés, nem volt hajlandó használni a saját nevét, valamint egymás után jelentette meg az olyan lemezeket, melyekben nem volt semmiféle kereskedelmi potenciál, hogy ilyen módon is borogassa  a kiadó zsírosbödönjét. Sikerült.

2000-ben aztán dobta a kimondhatatlan és vállalhatatlan nevet, amivel semmit nem lehetett eladni, és inkább meglovagolta az internet felfutását. Kísérletezgetett vele, új zenéjét azon keresztül adta ki, aztán jött a pálfordulás: „Az internetnek teljesen vége van – szögezte le. – Nem látom be, miért kéne odaadnom a zenémet az iTunesnak vagy bárki másnak. Nem hajlandók előre fizetni érte, aztán amikor nem kaphatják meg, begurulnak. Ez a sok számítógép és digitális játékszer rossz. Számokkal töltik meg az ember fejét és ez egyszerűen nem lehet jó hatással senkire.”

Internetellenes keresztes háborúja azzal indult, hogy 2007-ben beperelte a YouTube-ot, az eBay-t és a saját rajongóit is leállította, mondván, hogy ne posztolgassanak róla csak úgy. A háború a mai napig áll. Prince-anyagokat alig-alig lehet fellelni a YouTube-on, de ha mégis, biztosak lehetünk benne, hogy pár nap múlva már le is tiltják, illetve ami még idegesítőbb, a videót látjuk, de nincs hang, illetve ha van, akkor az valami hülye pánsíp, fütyülés, egyéb effektek. A rajongók pedig őrjöngenek a kommentekben, hogy valaki lője már le Prince tanácsadó csinovnyikjait, mert különben most már aztán tényleg el fognak pártolni tőle. Na persze. Ettől azért nem kell tartani, mint ahogy remélhetőleg attól sem, hogy a sziget nulladik napján nem lesz elég nézője a szextörpének. Arra viszont ne is számítsunk, hogy a művész – hasonlóan többi korosodó pályatársához – holmi Greatest Hits előadást fog tartani. Prince azt játszik, amit akar, és annyi ideig, amíg akar (de minimum 90 percet, különben nincs pénz). Mintegy 150 dalt tanultak be a zenekarral, hogy legyen miből válogatni, és mindenki magában imádkozhat, hogy a kedvence rajta legyen az aznap esti setlisten és ne csak a 20ten című, legújabb albuma szóljon.