A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ma este telt ház volt, sőt a telt háznál is többen voltak. Megjelentek Fenyő Miklós régi rajongói, akik időtlen idők óta követik a ténykedését, és most a nosztalgia hozta őket a Margitszigetre. De ott voltak a rockabilly-rajongók is, akik az elmúlt években látványosan megszaporodtak a városban. Utóbbiak nem tudom, honnan szerzik be az ötvenes évek életérzéséhez nélkülözhetetlen pörgős, pöttyös ruhákat és műanyag keretes napszemüvegeket, de egyértelműen nem csak a koncert kedvéért néztek ki ilyen színesen. A csajok bevállalták a tipikus, rövid, a homlok közepéig sem érő frufrut, ami alól bájosan pillogva néztek a Prison Band énekesére, aki azt énekelte, hogy „Bella, Bella, kicsomagollak, te töltött tejkaramella”.
Fenyő Miklóst pedig a Megasztár óta még a legfiatalabb generációnak sem kell bemutatni, úgyhogy nem is csapott nagy felhajtást maga körül, amikor az előzenekar levonult és belekezdett a műsorba.
Bár az egész rockabilly szubkultúra alapvető ideológiája mára értelmezhetetlenné vált, az életérzést elég jól adta vissza a koncert. A tejkaramellás nóta után a Várni rád következett, amelyhez legalább nyolc, de inkább még annál is több fúvós és számtalan egyéb hangszeres, plusz vokálosok, táncosok foglalták el a színpadot.
A dal után Fenyő tovább mesélt egy lányról, akinek a fenekén pötty van. Régi emlék lehet; anakronisztikus, hogy az énekes megénekli, ahogy a vérnyomása felmegy a nőtől, miközben az ő korában (64) az embernek általában már mindenféle egyéb tényezőktől (is) fel szokott menni a vérnyomása. Azt viszont meg kell hagyni, hogy Fenyő nem néz ki rosszul: bár a haja festett, és már nem az az atomkúl jampi, aki anno elhozott a vasfüggöny mögé egy kis Amerikát, de a „muszájfiatalságot” nem is próbálja meg tettetni, egyszerűen elégedettnek tűnik. Jól elvan a fiatal zenészekkel, nagylelkű velük, nosztalgiázik, és szerencsére van is miből merítenie hozzá. Az egész akár kínos is lehetne, de a legkevésbé sem az, mert a rajongók itt tényleg rajonganak.
A következő, talán Rockabilly rumba című dalnál latin táncosok jelentek meg a színpadon, akik úgy lejtették körbe az énekest, hogy a publikum szinte alig látta. Szükség is van a táncosokra, mert Fenyő nem sokat mozog a színpadon. Néha ugyan megvillantja, hogy hogyan kéne táncolni ezekre a dalokra, de inkább csak jelzésszerűen, különben pedig csókokat dobál (két ujjal) és kitárt karral örül. Talán elég megbirkóznia az énekléssel, ami a nagyon magas hangokat leszámítva frankón megy neki élőben.
Egyébként a számok között sokat moderál, beszél, mesél, társalog, főleg különféle egyszervolt lányokról, akikbe szerelmes volt. Közben pedig az fogalmazódik meg bennem, hogy szerencsés az olyan ember, aki ilyen könnyen esik egyik szerelemből a másikba, és még dalokat is tud írni közben.
A következő számnak az a refrénje, hogy „csók a családnak, elmentem vagánynak”, ez is jó nagy sláger, szinte mindenki énekelte, utána pedig megjelent a színpadon a Mystery Gang, akiket Fenyő úgy vezetett fel, mintha ő pelenkázta volna a fiúkat gyerekkorukban. Lehet, hogy így is volt, mert úgy tűnik, tényleg jóban vannak. Az MG előadása bejött. Láttam őket párszor játszani, és bár önszántamból otthon nem hallgatnék psychobillyt, élőben hatásosak. Dob, gitár, bőgő felállásban játszanak, ami jó. Aztán még a Prison Band is csatlakozott, és akkor már azt éreztem, hogy a koncert után igenis el akarok menni egy irdatlanul fülledt és füstös harminc négyzetméteres pincehelyiségbe, és teljes leizzadásig akarok táncolni, sőt még a frufrumat is levágatom, ha kell.
Szóval Fenyő valamit nagyon jól csinál, és paradox módon abból látszik, hogy jól csinálja, hogy megfeledkezem róla, hogy ez AZ a Fenyő Miklós, és hogy ez az a pasas, aki a Megasztárban volt, és hogy eddig nem tudtam volna megmondani, hogy mi a különbség közte és Csonka Pici között, illetve hogy nem túl öreg-e a sztriptízbugihoz. Ezek szerint nem az.
A Csókkirály közben azon tanakodtunk, hogy vajon hogyan nézhetett ki ez az egész szubkultúra negyven évvel ezelőtt, és hogy Fenyő lehetett-e igazi lázadó egy máshonnan átvett forma keretein belül? De végül nem jutottunk semmire, mert az első és utolsó stílus, ami lázadónak nevezhető és ismertük, a grunge volt, ami már a kilencvenes években is azért lázadozott, mert nem volt miért lázadni. A Fenyőből mi így csak egy jól sikerült koncertet láttunk, az egész sztorit, ami mögötte lehet, ennyiből nem tudtuk meg, de ez is sokkal-sokkal több annál, mint amit képes lettem volna elképzelni a tévében látott arcról.
