Biztosan részben a korai időpont miatt, de nagyon sok a gyerek és a várandós nő az egyik legnépszerűbb tehetségkutató-felfedezett, Janicsák Veca koncertjén; leginkább olyan embereket látok, akik vagy már rendelkeznek utóddal, vagy a közeljövőben szaporodni készülnek. A trendi szinglik hiányoznak, ahogyan az idősebb korosztály is.
 |
| Kattints a további képekért! Fotó: Hernád Géza |
Végre elkezdődik a szuperkoncert: műsorvezetővel, aki arról magyaráz, hogy ma este a „minőség és az igényesség fogja játszani a főszerepet”. Hallatlan. Kiderül, hogy lesz egy előzenekar: a Full Moon vokálegyüttest hallgathatjuk meg. Énekelnek öten, köztük Rácz Gergő, aki Wolf Kati eurovíziós dalát írta, és tény, hogy képesek hatást gyakorolni a közönségre. Ha a dalok között nem beszélnének negédesen a mikrofonba, még szimpatizálnék is velük.
Te jó ég, még egy előzenekar: Sterbinszky. Az hagyján, hogy ő is dumál, pedig mára megkaptam a dumaadagomat, de mikor kezdődik el a szám? Szól Veca Kék Angyal című dalának a remixe, Sterbinszky pedig egy mikrofonnal a kezében áll a színpadon és beszél; mondja, hogy tapsoljunk, meg emeljük a kezünket a magasba. Még egy keverőpult sincs előtte. Nem találok szavakat, nem lesz dal, ez volt a fellépése.
 |
| Kattints a további képekért! Fotó: Hernád Géza |
Végre megjelenik Veca a kellően felpaprikázott közönség előtt, hiszen ez egy szuperkoncert lesz (Aréna keresztben elvágva, tehát eleve félház, a küzdőtéren körülbelül ezerötszáz ember), de akkor miért van cicanadrágban? Elengedem azt a gondolatmenetet, amiben arról értekezem, hogy hogyan képzelek el egy fellépőruhát, mert végül is Veca nem néz ki rosszul.
Az első számnál a Ha volna két életem-nél már látom, hogy jobban énekel, mint az átlagos hazai popsztár, és persze van mögötte két gitár, dob, basszus és egy vonósnégyes is. Sajnos azonban a zenéről elvonja a figyelmemet, hogy ő is beszél. Minden egyes számot felkonferál, és úgy artikulál, mint egy színpadi színész. Néha suttog a mikrofonba. Gyerekkoromban sokszor kérdeztem a szüleimtől, hogy miért suttognak olyan hangosan a színészek a darabban, ha azt akarják, hogy ne hallják meg őket. Azon már túl vagyok, ezen még nem.
 |
| Kattints a további képekért! Fotó: Hernád Géza |
A következő dal bejön, bár mintha a refrénnel kezdődött volna. Végre valami, ami érdekesen van hangszerelve, csak túl közel állok a kontroll-hangfalakhoz, úgyhogy gyorsan hátrébb húzok, így hatásosabb lesz a kivetítő. Naplemente, EKG-hullámok, fotók Vecáról, nem túl progresszív, de tudjuk be annak, hogy ez egy szuperkoncert, nem holmi kísérletezés.
Még egy hosszú felkonferálás után megkapjuk az Empire State of mind-ot, Veca pedig tényleg jól csinálja: magabiztos, vigyorog, integet, és alapvetően úgy néz ki, mintha húsz éve állna színpadon; már van benne valami dívás. Valamire azért szemlátomást megtanítják az X-faktorosokat a tévében.
A következő dal az Emlékezz rám. Mivel fémhúros akusztikus gitáron kísérik, feláll a hátamon a szőr, de azt hiszem, ez a fajta fémhúrfóbia nem túl gyakori, úgyhogy biztos csak páran vagyunk, akik inkább hallgatnánk a dolgot cimbalmon.
A Nothing compares to you is hibátlan, de azért én inkább hallgatom Prince teátrális, vagy Sinéad O’Connor légies változatát, Veca hangja mintha kicsit éles lenne ehhez a dalhoz. Közben a színpad felett egy kör alakú fémszerkezeten akrobaták lógnak és úgy táncolnak. Utána az I will always love you jön, ez jobb. Akrobata forog, Veca kitolja a magas cét, gitárszóló, felcsapó lángcsóvák, taps. A technikai felhajtás valójában nem nagy, de senkit nem zavar. Ő nem Britney Spears.
Ezután az énekesnő kér egy tapsot, hatalmasat a saját családjának, akiknek a következő dal, a Kell ott fent egy ország szól. Mikor öltözik már át? Unatkozom, mert csak zongora megy a dal alatt. Kezdem azt érezni, hogy az egész arról szól, ez a csaj milyen jól tud énekelni. Csak hát ez nem az X-Faktor, hanem egy koncert: azt már eddig is tudtuk, hogy Janicsák jól énekel.
A Kék angyal után kezdődik a rockblokk: Metallica seprűdobbal, nyolcvanas évek gitárszólóval meg nyakba akasztható szintivel. Nothing compares to hard rock. Ez vicces.
 |
| Kattints a további képekért! Fotó: Hernád Géza |
Az Éjszaka, holdfény teátrális, musicalbe illő dal, vonósokkal, gitárzúzással. Ha férfi énekelné, elmenne Faith no More-dalnak is. Amikor harmadjára jelenik meg a félmeztelen táncosfiú, arra az álláspontra helyezkedem, hogy kell nekem egy ilyen. Gondolom, Janicsák is így van ezzel, mert most olyan sok benne az élet. Ha nem tartanám magam ahhoz, hogy soha nem írom le azt, hogy „tűz”, akkor ezt a szót használnám.
Helyben vagyunk: a Szenvedély című dal ugyan a gitárok visszavonhatatlan felszívódását jelzi a műsorból, de tényleg nagyon jól csinál valamit ez a csaj, hitelesnek tűnik.
Amikor vége a műsornak, egy kicsit azért megkönnyebbülök: másfél óra alatt hallottunk családról, hazáról, szerelemről, szenvedélyről, New Yorkról, bánatról – szóval nagyjából mindenről, ami a popzenében előfordul, leszámítva hardcore zenekarok repertoárjának néhány kevésbé szalonképes megnyilvánulását. Ezek szerint a megénekelt érzelmi skála teljességétől volt ez a koncert valóban szuperkoncert.
