Így negyven körül azért csinálsz gyerekdarabot, mert visszakanyarodnál a saját emlékeidhez vagy inkább a fiaidhoz szólnál?
 |
| Fotó: Neményi Márton |
Amióta az eszemet tudom, mindig izgalmasnak tartottam, ha gyerekközönséghez szólhatok. Magánemberként és színpadi előadóként is könnyen megtalálom velük a hangot. Mindig annyit tanulunk tőlük, mint amennyit tanítunk nekik. Természetesen emellett az a két dolog is szerepet játszott, amit feltételeztél, akár tudatosan, akár tudatalatti szinten, kétgyerekes családapaként.
A gyerekeid már élvezhetnek egy ilyen műsort?
A nagyobbik mindenképp. Ha meg kéne határoznom a Tititá célközönségét, akkor a nagycsoportos óvodásokat és a kisiskolásokat mondanám, akiknek már van egy alap zenei, ritmikai, irodalmi és verses élményük. A nagyobbik fiam a szülei áldásos tevékenységéből kifolyólag már ebbe a kategóriába tartozik, mert otthon a zene, a tánc és a vers azért mind-mind megvannak. Persze akkor is motivált leszek, ha épp nem lesznek ott a nézőtéren, mert az emócióimat így is megmozgatják. De mindez részben az édesanyám és az én viszonyomról szól, a gyerekkorom felidézéséről.
A nagyobbik fiadon észreveszed már, hogy örökölt-e valamit az apu művészetek iránti érzékéből?
Nálunk halmazati büntetésből még az anyu (Horváth Andrea – a szerk.) is táncművész, de ettől függetlenül minket inkább az érdekel, hogy milyen emberi minőséget fognak képviselni, és ha nagyon becsületes traktorosok lesznek, akkor sincsen semmi probléma. Magyarul: nincs erőltetett művészképzés odahaza, de azt, hogy a zenével, a ritmussal és a kultúra minden ágával a korosztályukhoz megfelelő módon találkozzanak, elengedhetetlennek tartom.
Téged mennyire tudatosan tereltek a szüleid ebbe az irányba?
Nem az történt, hogy a Kossuth-díjas koreográfus szüleim erőszakkal vittek be a táncórákra, hanem inkább jártam velük próbáról próbára, és azt vették észre, hogy én is be akarok állni.
Ugyan te magad nem fogalmaztad meg a dolgot ennyire drámaian, de aki figyeli a munkásságodat, világosan látja, hogy egyfajta kultúrharcot próbálsz folytatni.
Ha a nemzeti alaptantervet vagy a művészettel való ismerkedés oktatását nézem Magyarországon, az egy drámai jövőképet jelez. Ez a darab is egy folyamat része, bár nem tudatosan, mivel nincs egy ötéves tervem benne egy olyan ponttal, hogy „és most lennie kell egy gyerekdarabnak”. Bárcsak ne kéne harcolni, akar a fene szabadságharcos lenni! A Tititának persze van egy olyan missziója, hogy vigyenek haza olyan élményeket, melyek később időről időre visszajönnek, és valamit erősítenek bennük.
Gyerekkorodban nem voltál lázadó típus? Nekem így kívülről úgy tűnik, hogy amit te otthonról kaptál, abba beolvadtál…
Az ember szerintem az ellen lázad, amit meg szeretne javítani. A lázadás önmagában nem egy izgalmas dolog, csak akkor érdemes “anarchiázni”, ha ebből születik egy új gondolat. Mi a szüleinkkel egy nagyon jó szellemközösségben nőttünk fel, ami persze nem jelenti azt, hogy a nővéremmel ne lettünk volna elviselhetetlen tinédzserek, de az alapokban mindig egyetértettünk. Egy jól látható keretet kaptunk, de a tartalmat nekünk kellett belerakni.
Munkahelyzetben nehéz kijönni az embernek a saját édesanyjával?
Nem könnyű, de nem ez az első eset az életünkben, amikor együtt dolgozunk. Én ennek a familiáris viszonynak inkább csak az előnyeit látom. A közös gondolkodás egyszerűen lerövidíti a munkafolyamatokat, ami hatalmas könnyebbség. A magánéletemet ilyenkor kint hagyom, és nem mint édesanyám nagyra nőtt kisfia, hanem mint szakmunkás veszek részt a dologban. Tisztelem a színházi hierarchiát és itt ő volt a rendező. Nagyon jó sorkatona vagyok, már megtanultam, hogy nem kell nekem mindig a zászlót tartani.
Akár ezt a darabot nézem, akár mondjuk a Beugrót, az tűnt fel, hogy a közönséggel folytatott interaktivitás nagyon fontos számodra. Unod a hagyományos színházat?
Erről szó sincs, hiszen csodálatos kőszínházi élményeim vannak. Az biztos, hogy amikor eltűnnek a határok tartalomszolgáltató és befogadó között, az engem mindig nagyon felvillanyoz. Ennek persze van a személyiségemből fakadó negatív oka is, merthogy egyedül lenni rossz. Amikor tizenhat éves korom körül édesanyám választás elé állított, hogy tánc vagy zene, erre én azt feleltem, hogy „jöjjön a rock and roll!”, akkor nemcsak azért választottam a muzsikát, mert a szüleim már nagyon komoly nevek voltak a szakmában, és nem akartam az árnyékukban élni, hanem azért az élményért is, ami egy koncerten megadatik egy muzsikusnak. Hirtelen nagyon sokan egy energiát érzünk, és ez ennek a műfajnak egy fantasztikus velejárója. Ezt az energiát keresem a mai napig. Amikor kis srác voltam, a már akkor működő Stúdió K színháznak volt egy gyerekdarabja. Én úgy öt-hatéves lehettem. Volt az előadásnak egy meghatározó része, amikor hatalmas csomagolópapírokat hoztak, meg temperát és vizet, és arra kértek minket, hogy fessük rá Tündérországot. Háromnegyed órán át festettünk és egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy „jönnek a sáskák!”, és a színészek nekiláttak puszta kezükkel széttépni ezeket a csomagolópapírokat. Ez a pillanat – hogy az általam teremtett dolog miként vész el – olyan mélyen égett bele az agyamba, hogy azóta is azokat az előadásokat szeretem, ahol a közönség előrehajol, vagyis gondolkodik, nem pedig hátradől.
Végül egy veled kapcsolatban kötelező kérdés: meddig lesz még Beugró?
Ezt mi se tudjuk soha. (Nevet.) A műsor állandóan pengeélen táncol, de mindig megtalálja a helyét. Bízom a közönségben, és abban, hogy egy olyan produkciónak, amit a Facebookon negyedmillióan követnek, talán van létjogosultsága.
