A Prodigy fénykora rövidebb ideig tartott, mint Rolling Stonesé, ezért mindig jók lesznek a Szigetre, stadionba viszont csak akkor, ha megint akarnak és tudnak produkálni valami nagy slágert.
A előzenekar, a Death in Vegas fellépése alatt még siralmas, negyed-ötöd háznak nézett ki a budapesti Papp László Sportaréna, ami kár, mert azzal együtt pont megérte kifizetni a jegy árát, utána viszont beözönlöttek az emberek, és legalább félház előtt kezdhetett volna a The Prodigy, ha nem kellett volna nekik majdnem egy óra a felkészülésre. Miközben a technikusok leszedték az előzenekar cuccát, felpakolták azt, ami még nem volt a helyén, kitették a fehér törölközőket, és még vagy százszor leellenőriztek mindent, a dühöngőben tébláboló társaság már elkezdett türelmetlenkedve fütyülni.
A koncerten jóval többféle ember jelent meg, mint mondjuk egy Scooter-fellépésen. Azt nem lehetne mondani, hogy olyan volt, mintha egy megasztáros műsorra jöttek volna, de majdnem: néhány idősödő ősprodigyst, és az őket kísérő tisztes feleségeket, pár hippit és a zenekart fura módon kedvelő tinilányt leszámítva olyan homogén volt a közönség, mint a hetes buszon délutánonként. Ez a zenekar kiküzdötte magának a méltó helyét, elfoglalta, és látszólag nem is kíván távozni onnan.
Az előadás egy vonatduda-hangmintával indul úgy, hogy a gitáros már az első taktusoknál a dob tetején ugrál. Látszólag teljes a káosz, de hamarosan kiderül, hogy a tagok pontosan tudják, hogy hol vannak, és azt is, hogy mi a dolguk. Mivel nincsen kijelző, pontosan csak az első sorokból lehet megfigyelni őket, én annyit látok, hogy Keith Flinten, a fő-frontemberen valami kapucnis rettenet van. De jól áll neki. Ahogyan a smink is, amit biztosan ma is elkészítettek neki.
Annak ellenére, hogy ezek a zenészek már elmúltak negyvenévesek, ami a popszakmában lehet, hogy nyolcvannak is számít, borzasztóan energikusak. Flint és Maxim Reality úgy ugrálnak, mint megvadult bakkecskék, amihez vagy megtalálták a legütősebb multivitamint, vagy egyéb segítséget is igénybe vesznek. Így is, úgy is elismerésre méltó teljesítmény.
A negyedik szám az első, ami slágernek nevezhető, a Breathe, utána viszont sorban lenyomják azokat, amelyekre mindenki vár. Az Omen című pokoli rettenetnél szinte stadionhimnusz-hangulat uralkodik, leszámítva, hogy a dal csilliárd bépéemes.
A Poison után megint egy kevésbé ismert dal jön, bár nem okozna gondot azonosítani, hogy kiket is hallunk. A recept többé-kevésbé azonos minden dalnál: rövid főtéma, zúzás, pár ütem nyugi vagy szünet, aztán megint zúzás és ordítozás.
„Where the fuck are you?” (mondjuk úgy: Hol a fenében vagytok?) – kérdezi Flint, mint valami ámokfutó animátor. Most már mozog a tribün, ami azért nem mindenkit tölt el jó érzéssel; pedig ez még csak a kezdet. Visszamenekülök a kerekes székes, szép arcú srác mellé, aki a szék miatt betonfelületen állhat, és konstatálom, hogy bármiért is volt szomorú korábban, már nem az.
Ezután jön a Woodoo People, amire, bár kevesen voltak, szintén mindenki táncol, már az ülőhelyek között is. Az ember azt hinné, hogy most már nem nagyon lesznek ismert dalok, de újabb és újabb slágerek szólalnak meg amolyan „nahát, tényleg, még ez is volt” érzést kiváltva. Az olyan zenekarok pedig, akik ezt tudják produkálni, legyen az életművük bármennyire is idegtépő: klasszikusok.
