James Bond egy székhez kötözve ül, vele szemben a kiszőkített hajú Javier Bardem. A spanyol sztár egyszer csak elkezdi lassacskán kigombolni a 007-es ingét, és finoman végigsimítja a kezét a jól látható sebhelyeken. „Ilyenben még nem volt részed, nem igaz?” – kérdezi provokatívan Bardem, amire a válasz csak ennyi: „Honnan tudod?” Tényleg óriásit fejlődött a világ, ha 2012-ben a popcornmozik legmacsóbb matuzsáleme már simán mer homoerotikus poénokat eregetni, ráadásul még a szüleiről is mesél. Huszonhárom mozifilm kellett ahhoz, hogy végre úgy igazán megsebesüljön, és már ne azt lássuk rajta, hogy ő csak egy hedonista és stílusos bérgyilkos. Daniel Craig már az első mozifilmjében, a Casino Royale-ban is igazi érzelmeket mutatott, amikor beleszeretett Eva Greenbe, most pedig olyan tulajdonságai kerülnek elő, mint az együttérzés, a felelősségtudat, a nosztalgiázás, az állhatatosság, az önirónia vagy az alkoholizmus. Külön-külön ezek mindegyikét láthattuk már néhány Bond-filmben, de így együtt még soha. Nem véletlen, hogy ötven éve van velünk. Fejlődni tud a világgal, és úgy alkalmazkodik a változó trendekhez, hogy közben mégis hű marad a gyökereihez.
A világmegmentés elmarad
Az új Bond-moziban hősünk végre nem a világot próbálja megmenteni (azt annyiszor láttuk már), hanem csak a főnökét, M-et, és ez a kisebb lépték egyszerűen jót tesz a 007 – Skyfallnak. A történet sokkal személyesebbé válik, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a főgonosz ezúttal nem egy furán röhögcsélő képregényfigura, hanem egy valódi érzelmekkel és valódi motivációkkal bíró ember. Hiába a bizarr, hidrogénszőke frizura, Javier Bardem nagyon is valóságos alak, aki a franchise legemlékezetesebb genyái közé való. Bond girlök tekintetében is jól állunk. Naomie Harris talán az eddigi leglazább csaj, aki a titkos ügynök oldalán megfordult, és bár végig erőteljesen flörtölnek egymással, semmi konkrétat nem láthatunk. A csodaszép Bérénice Marlohe pedig jól hozza a sebzett szívű, titokzatos és csábító nőt, akinek a titkaiért a férfiak mosollyal a szájukon képesek a halálba menni. Jóval több ő egyszerű játékszernél, egy rendkívül tudatos és drámai figura.
Régi és új találkozik
Érződik, hogy a sorozat körüli anyagi viták miatti hosszabb kihagyás jót tett a Skyfallnak. A film nagyon alapos, minden ízében gyönyörűen kidolgozott darab, ami folyamatosan idézgeti a régmúltat (Q: „Mit várt tőlem, robbanó töltőtollat? Ilyeneket már nem gyártunk”), közben mégis előremutató és bátor. Igazán nagyszabású akciójelenetet csak a film elején és a végén látunk, tehát aki azért nem szerette a britek kedvenc ügynökét, mert egyfolytában csak lövöldöz, most az sem fog unatkozni. A képek még sosem voltak ennyire szemet gyönyörködtetőek, pedig hősünk ezúttal kevésbé egzotikus helyszíneken jár-kel (a film nagy része Londonban játszódik, de Bond Isztambulba és Sanghajba is elugrik). A gyakran szakadó eső melankolikus hangulatot ad a filmnek, amire csak rátesz egy lapáttal a szuperül sikerült főcím Adele hátborzongatóan jó dalával. A libabőr garantált.
Craig ezer arca
James Bond melegítőruhában, James Bond szakadtan, James Bond ápolatlanul… A Skyfall olyan dolgokat tesz meg a hőssel, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt, de ami végig konstans: Daniel Craig minden körülmények közepette szupersármos, és végig nagyon az elemében van. Akkor érzékeny, amikor kell, akkor kemény, amikor kell, és akkor veti be a humorát, amikor épp szükség van rá. Lehet vitatkozni, de a Skyfall után bátran állíthatjuk, hogy a sorozat legjobb Bondját láthattuk akció közben. Nagyon ritkán sikerül, hogy egy ilyen hatalmas költségvetésű óriásmoziban Hollywood képes a legjobb arcát mutatni nekünk, de most összejött a dolog. A 007 – Skyfall az a film, amiért érdemes moziba járni. Hamisítatlan mozgóképes örömóda, ami két óra erejéig visszahozza a szemünkbe a csillogást.
