Kedves Olvasók! |
Hiperaktív, jópofa, élénk, fifikás, bátor és rugalmas
 |
| fotó: C.A.M.P.A.S. |
Persze Jackie Chant nem az angolja miatt szeretjük, és nem is a félelmetes kínai kungfuharcművész-tekintete miatt, amilyennel pályatársa, Bruce Lee bírt. Jackie-t önmagáért szeretjük. Azért a könnyed, bohém figuráért, amit mindig is megformál – azaz meg se formál, mert Jackie önmaga a vásznon is. Soha nem is akart más lenni. „Amikor 19 éves voltam, kínai harcosként azt kérték a forgatáson, hogy nézzek szigorúan és mogorván. Megcsináltam. Csak éppen néhány barátomon kívül senki nem nézte meg a filmjeimet… Akkor azt kérdeztem magamtól, hogy miért hagyom, hogy rám erőltessenek tőlem idegen karaktereket? A következő filmben már magamat adtam, és bumm! – összecsapja a tenyerét –, kasszasiker! Aztán azóta leforgattunk még vagy 15O filmet.” Ha a szavait nem a saját fülemmel hallom, akkor talán el sem hiszem, hogy Jackie ennyire ártatlanul őszinte, allűröktől mentes színész. Jackie-t ezért is szeretjük; esendő és emberi, hiperaktív, jópofa, élénk, fifikás, bátor és rugalmas.
 |
| fotó: C.A.M.P.A.S. |
Talán épp a felsorolt okok miatt döntött úgy az Amerikai Filmakadémia, hogy június elején Jackie Chan munkássága előtt tiszteleg Los Angelesben. Az április óta látogatható tematikus poszterkiállítás, a Kick Ass záróeseményeként vetítéssel egybekötött beszélgetést szervezett a színésszel. Az est házigazdája Geoff Boucher, az Entertainment Weekly vezető újságírója volt. Az Amerikai Filmakadémia Samuel Goldwyn Filmszínháza tehát megnyitotta kapuit a több mint ezerfős tömeg előtt, hogy szakmabeliek, médiamunkások és szerencsés rajongók élőben is láthassák a hongkongiak büszkeségét. Az első pillanatokban azonban kétségessé vált, hogy a filmsztár tényleg látható lesz-e… Színpadra lépésekor ugyanis az egész tömeg – kitörő ováció kíséretében – egyszerre állt fel a nézőtéren, és a színész, nem túl magas termete miatt, még a kiemelt pódium ellenére is nyom nélkül eltűnt a horizontról…
Kicsi a bors, de erős
Amilyen szerencsés vagyok, a beszélgetést megelőző sajtófogadáson Jackie-t közelebbről is szemügyre vehettem. Pont olyan, mint a filmvásznon, közvetlen és barátságos. Mozgása fiatalos, talán csak a látása romlott, azért visel formatervezett szemüveget. A magassága… jó-jó, magassarkúban voltam, de az volt az érzésem, hogy balerinacipőben is fölé emelkednék a magam 170 centijével. (Holott a hivatalos források szerint – eredeti nevén – Kong-shang megüti a 174-et is.)
Nos, az ő esetében a „kicsi a bors, de erős” közmondás tökéletesen helytálló. Már a kiállítás helyszínén megrendezett „sajtóetetésen” is megfűszerezte a hangulatot sziporkázóan jókedvű személyisége; nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném kacagását és a poszterek előtt bemutatott vicces pózait. Bár fotózkodni nem volt alkalmunk (és igazából nem is túl professzionális – vagy ahogy itt mondják „cool” ilyesmit kérni), Jackie mindenkivel barátságos volt. Elképzeltem, hogy nagyszerű élmény lehetett vele dolgozni a stábnak is – a forgatások helyszíneit valószínűleg játszótérré varázsolta humorával. Köztudott róla, hogy filmjeiben minden akciót ő maga prezentál, nem használ dublőrt és kaszkadőrt, és a legenda szerint már minden csontja eltört. Ezt a látottak alapján nehezen hiszem el, hacsak nem a kínai orvoslás tett csodákat.
 |
| fotó: C.A.M.P.A.S. |
„Ilyeneket tud az apátok”
Jackie rettenthetetlennek tűnik, de nem az. Ezer ember előtt viccelődve mesélte el, hogy bármilyen bátornak is tartják, rendesen berezelt néhány jelenet felvételekor. „Nagyon látványos ötletnek tűnt, amikor viszonylag nagy magasságból kiugrok egy helikopterből, és nem vízbe zuhanok. Arra gondoltam, hogy ez különösen izgalmas jelenet lesz a filmben. Aztán ahogy közeledett a forgatási nap, mindig próbáltam elodázni a jelenet felvételét. Egy idő után már nem volt választásom, tele volt az utca a paparazzik beélesített kameráival, a helikopterek készenlétben álltak, felszálltunk. A másik gépről mutogattak, hogy elindult a felvétel. Én meg visszamutogattam, hogy lejjebb, aztán balra, aztán jobbra… Mindenki rám várt, több száz ember bámészkodott a lezárt utcán. Aztán amikor éreztem, hogy már mindenki nagyon türelmetlen, kénytelen voltam leugrani… Nem féltem? De! Nagyon féltem! De sikerült. (Nevet.) Ezt legalább meg tudom mutatni a gyerekemnek, hogy látod, ez itt apád.” – És megszakíthatatlanul ontja magából a vicces történeteket, amikor egy szót sem értett abból, hogy miben egyezett meg egy híres rendezővel, vagy amikor James Cameron meghívta az Avatar forgatására, és ő csak okosan nézett, majd megjegyezte, hogy „de hát itt nincs díszlet, csak ott csüng a szereplő a green box előtt…”, és közben nem bír a fotelben maradni, mikrofonnal a kezében rohangál a színpadon, mutatja, hogyan szaltózott, ijedt meg, hogy vette le a lábáról a szép színésznőket. Az emberek tátott szájjal hallgatják, mindenkit magával ragad, még a velem lévő, nem-Jackie-rajongó fotósomat is. Mikor letessékelik a színpadról, és elkezdődik egyik filmjének a vetítése, olyan, mintha egy jó barát mutatványait nézném a filmvásznon. Úgy érzem, hogy Jackie ma este a barátom lett. Még ha ez a barátság egyoldalú is.
