Szkeptikus voltam, nagyon. Számtalan magyar sorozatot próbáltak már lenyomni a torkomon, de az igényesnek kikiáltott szappanok is sorra befuccsoltak, az Életképek élettelen szövegkönyve 1985-be repít vissza, a Tűzvonalban suta rendőrei pedig csak annyit bizonyítanak, hogy a Kisváros óta semmit sem haladtunk a korral. Így aztán érthető, hogy amikor a Társas Játék első évadát reklámozták, cseppet sem jöttem lázba, egyedül a sorozatot gyártó csatorna neve garantálhatta a minőséget, mert az biztos, hogy a CBS után az HBO gyártotta le az összes kedvencemet. De hát mégiscsak magyar, mi meg úgy szeretünk mindent elrontani, csak egy picit, pont annyira, hogy ne legyen szerethető. Még az sem győzött meg, hogy a történet maga nem a magyar ugaron született. Tavaly októberben így ültem le a tévé elé…
Minden pont passzol
Aztán jött egy csúnya orrú nő, egy kaktuszimádó könyvelő és egy csomó nagyon furcsa szereplő. A történet nem unalmas, a szereplők mindegyike, még a nagyon gonosz, szar-szemét-csalfa Iván is szerethető, olyan suta szegénykém… A főszereplő, Léna édesanyját játszó Básti Juli pedig sosem volt ennyire szórakoztató. A cselekmény több szálon fut, de a szereplők mind összekapcsolódnak, valahogy úgy, mint az Igazából szerelemben. Mindenki szerelmes mindenkibe, de persze senki sem a jó ember mellett van, aztán kicsit tipródnak, nagyon sokat titkolóznak, és szenvednek is eleget. De mindenből pont annyi van benne, amennyi még elég. Ráadásul az egész Budapesten játszódik, de tutira mondom, hogy ez nem ugyanaz a város, mint ahol én élek harmincegy éve, ebbe én is beköltöznék. Nem érezni a széttaposott kutyaszar szagát, és összekarcolt padok és kukák sincsenek, álmaink Budapestjén járunk, és ha másért nem is, már ezért érdemes megnézni legalább két-három részt. De annyi úgysem lesz elég, mert a második rész tizenkettedik percében elkezdesz drukkolni Antalnak, és legszívesebb leüvöltenéd Dávid fejét, hogy te barom, hát nem látod, hogy Léna szeret? A családanya, Judit leszbikus kalandja pedig olyan falakat dönt le, amelyek dohos, lelakott erkölcstankönyvekből épültek.
Függő lettem. Az első évad minden részét kétszer néztem meg, a főcímzenét pedig naponta meghallgattam. Aztán vége lett, és egy évet kellett várni a folytatásra, ami már teljesen magyar, még a forgatókönyv is.
Most akkor elrontjuk, vagy mi lesz?
Ismét szkeptikus lettem, mert abban is jók vagyunk, hogy elrontsuk azt, ami elsőre bejött, Herendi Gábor a Valami Amerika első része után után olyan szégyenletes másodikat villantott, hogy hetekig nem sikerült felépülnöm a sokkból. De elmentem, megnéztem az első három részt a Társas játék 2. évadból. Adtam egy esélyt Antalnak, hátha tud még valami újat mutatni a cuki pocakos. A főcímbe rögtön szerelmes lettem, a főcímdalt nagyon jól eltalálták, és a grafikáról bizton állíthatom, hogy még a kiművelt amerikai nézőközönség is imádná. Az első rész első fele azonban nem jött be, elkezdtem aggódni… Tudtam, hogy ez lesz, megint elszúrják, Léna meg Dávid annyira csöpög, hogy idegből szorítottam a szék karfáját, Judit pedig megállás nélkül futja a köröket a Margitszigeten, amitől meg féltékeny leszek, mert nekem egy se megy.
Aztán valami történik, és a második felére visszahozzák a sírból a történetet, na meg Básti Julit. Előkerül egy szemtelenül szexi doki, és csak arra gondolok, hogy anyukámat is elküldöm rohangálni a Margitszigetre, hátha összefut vele. Dávid ugyan kicsit leharcolt lett, de a történtek után én azon is csodálkozom, hogy megmossa a haját. Iván, szegénykém szintén elég lelakott, de hát így jár az, aki bemegy a málnásba… Egyedül Judit frissen előkerült, régi barátnője idegesít a túláradó vihogásával, de már érzem, hogy nem kell sokat várni, és megkapja a magáét. A harmadik rész végén szomorúan álltam fel a premiervetítésről, mert szembesültem azzal, hogy lemondtam az HBO-előfizetést, és megint kuncsoroghatok a barátoknál heti 30 perc Társas játékért.
