Mentősélet a napi tragédiák árnyékában

Nem volt könnyű dolgom, amikor mentősöket próbáltam szóra bírni. Egyrészt ők is apák, fiúk, férjek…, és még a legedzettebbeket is megérinti egy-egy tragédia. Másrészt titoktartással tartoznak munkaadójuknak és betegeiknek, így csak álnévvel vállalták a megszólalást, és meséltek el egy-egy olyan történetet, ami mély nyomot hagyott bennük.

Ha gyerekkel történik valami, az a legrosszabb

A mentősök többsége apuka, így a kisgyerekes esetek őket is mélyebben érintik, legyen szó akár sikertörténetről, akár tragédiáról. Amikor Ákost egy mászókáról leesett kissráchoz riasztották, még az sem okozott neki gondot, hogy huszonöt percnyi autóútra volt a helyszín. Gyermekélet forgott veszélyben, így tizenöt perc alatt odaértek. Masszív fej-, illetve mellkas- és tüdősérülésekkel találtak rá a betegre. “Iszonyú hosszú időbe telt, mire szállítható állapotba hoztuk, és az úton folyamatosan küzdöttünk az életéért” – emlékszik vissza Ákos. A budapesti kórházba érve szabályosan megküzdöttek azért, hogy nekik legyen elsőbbségük más sürgősségi esetek előtt. Fél napot töltöttek a gyerekkel, mire végül felvették az idegsebészetre, és ha valaki fél napon át harcol egy ember életéért, az eset óhatatlanul személyessé válik. Sokan azt gondolják a mentősökről, hogy csak elmennek a betegért, és csupán addig törődnek vele, amíg át nem adták a kórházi kollégáiknak, de ez sok esetben távol áll a valóságtól. Bár hivatalosan az orvosok nem mesélhetnének nekik a konkrét beteg állapotáról, nem szoktak titkolózni, mivel egy csapatban játszanak. E konkrét esetben a válaszra Ákoséknak mégis több hetet kellett várniuk, ennyi ideig altatták ugyanis a kisfiút. Végül megjött a levél, hogy nemcsak túlélte, hanem szellemileg is ép maradt. “Nem állítom, hogy nem küzdöttünk a könnyeinkkel, amikor megtudtuk” – mesélte Ákos.

Ott állni tehetetlenül

A hazai egészségügyről sokunknak van negatív véleményünk, és a mentősök között sem zeng mindenki dicshimnuszokat, a szakmai szabályzatuk szerint nyilvánosan mégsem kritizálhatják a rendszert. Ez olyankor különösen nehéz, amikor a szakmai hibák tragédiához vezetnek. Márkékat egy lépcsőről lezuhant, fejre esett, eszméletlen gyerekhez riasztották, márpedig az eszméletvesztés egy fejsérülés után mindig riasztó jel. Mivel a vidéki kis kórházban hiányoztak a szükséges eszközök az ellátásához, Budapestre kellett szállítani, ahol Márk olyan ellátással találkozott, ami még őt is felháborította. “Úgy dolgoztak az ottani orvosok, mintha egy rossz lassított filmet néznék” – emlékszik vissza. Azért is volt szörnyen nehéz ezt végignéznie, mert a gyerek apja végig velük volt. Jó néhány órának kellett eltelnie, mire a gyerek végre megfelelő ellátást kapott, de akkor már késő volt. “A legrosszabb, amikor te már nem tehetsz semmit, csak állsz ott tehetetlenül. Szörnyű volt végignézni az apukát, ahogy pár óra alatt a szemem láttára legalább harminc évet öregedett. Én a helyében tutira felrobbantam volna, vagy átmegyek baltás gyilkosba.”

Mentős a bajban

A mentősmunka fontosságát senki nem szokta kétségbe vonni, de a tűzoltókkal vagy a rendőrökkel szemben az övéket az emberek nem gondolják veszélyesnek. Pedig ha valakinek idegen házakba kell bemerészkednie, mindig találkozhat ellenséges reakciókkal, és az utakon való gyors száguldozás sem veszélytelen, hiába segíti őket a sziréna. Amikor Andrásék egy régi Toyotával rohantak egy esethez, a megkülönböztető jelzés sem segített: előzésnél egy autó vágott ki eléjük, ők pedig a kocsi feletti uralmat elvesztve fának rohantak. A bekapcsolt biztonsági öv és a “szerencsés” becsapódási szög megmentette András életét még úgy is, hogy aznap épp péntek 13-a volt. Ha egy mentőst baj ér, a kollégák a szokottnál is gyorsabban, szinte pánikszerűen rohannak segíteni társuknak, hiszen mindannyian tudják: ez velük is megtörténhet. “Nekem akkor szinte biztos halált osztott a sors, a szerencsémnek és a gyors kollégáknak hála mégis sikerült megúsznom” – emlékszik vissza András.