Hosszú hetek óta kizárólag karácsonyi zenék szólnak az üzletekben, bevásárlóközpontokban, sőt még a liftekben is. Felcsendülnek ezek a dallamok, és az ember pavlovi reflexként veszi elő tervezett ajándéklistáját és célirányosan nekiindul, beszerezni a beszerezni valókat – még az utolsó pillanatban is. A sok „Santa Claus is coming to town” és hópelyhes csilingelés között az én kedvencem még mindig Natalie Cole karácsonyi száma.
De őszintén szólva bármilyen témában énekelhet, csak énekeljen. Novemberben Budapesten, a Művészetek Palotájában adott koncertet. Teljes telt ház volt, a legfelső emeleti karzatokon, ahol fiatal zenehallgatók szoktak végigállni klasszikus koncerteket, most tömött sorokban állt a felnőtt közönség.
Először a zenészek kezdtek beszivárogni a színpadra, elfoglalva helyüket, viccesen átszólogatva egymásnak, irtó jó hangulatú, zömmel fekete előadók. Majd bejött a két vokalista nő, így egyben végignézve rajtuk, olyan volt, mintha hirtelen egy New York-i dzsesszbárba repültünk volna át. A zenekar vezetője, egy férfiasan öltözött nő körbejárt, mindenkinek hümmögött pár kedves szót, nevetgéltek, összejátszották a hangszereket, és készenléti állapotban diskuráltak, mire végre-valahára bevonult Natalie Cole, az R&B egyik élő királynője, és elkezdtek játszani. Spagettipántos, világos estélyi ruha volt rajta, tele csillogó kövekkel és flitterekkel, amik folyton villogtak, ahogy mozgott, amikor nagy, hosszú haját igazgatta, amikor leült, felállt, mesélt, énekelt. Kicsit szokni kellett a látványt és a jelenséget, mert azt minden olvasni képes ember tudta, hogy ez a nő elmúlt 63, de ez valahogy nem tűnt valószínűnek. Sorra vette elő a nagy slágereket, néha kanalazott magának egy asztalkára kikészített mézből vagy szívószállal ivott egy karcsú pezsgőspohárból, és folytatta. Mindezt teljes színpadi otthonossággal, kedvesen, kecsesen, végtelen hosszú végtagokkal. Ha máshol nem, hát olimpiai futószámokat nézve belátja az ember, lehet edzeni meg erőlködni, de van az a genetikai előny, amivel nem lehet versenyezni. Ez itt újra bebizonyosodott. Egy nádszálvékony, izmos hátú, egyszerre dámás és lányos jelenség lakta be a színpadot úgy, mintha nem akarna tolakodni, egyszerűen elénk tárja, hogy van neki ez a selymes, néha érdes hangja, hát akkor énekelne vele, ha így alakult.
Az volt érdekes, hogy nem egy koncerten ültünk, hanem valahogy belekerültünk az amerikai szórakoztatóipar elmúlt jó pár évtizedébe, valami olyan glamúrba, ami csak arrafelé honos, ott van a gyökere és a múltja. És ez a múlt rögtön életre is kelt, amikor mesélt kicsit az apjáról, Nat King Cole-ról, a mexikói turnéról, ahova kislányként elkísérte, és jöttek is sorra a kivetítőn a gyerekkori fotók, népviseletben, sombreróban, fellépésen, utcákon, cuki apukásan, ellenállhatatlan sztárosan. Majd elénekeltek egy duettet, Nat a kivetítőről, Natalie élőben, felelgettek egymásnak, kivárták a másik végpontjait, összenéztek. Aki addig bírta tartani magát, ott feladta. Nyilván fegyelmezi magát az ember, a Műpa széksoraiban ülünk, alapvetően ismeretlen, hasonlóan jól viselkedő emberek között. De ez olyan fantasztikus volt, szívszorító és felemelő egyszerre, hogy ott az Unforgettable-t olyan megállíthatatlan taps fogadta, mint Karinthynál a Tanár úr kérem-ben, amikor nem tudja a nevetést abbahagyni az osztály.
Aztán mikor végre szóhoz jutott, énekelt egy összeállítást az általa nagyra becsült, de korán elvesztett zenésztársak, Donna Summer, Etta James, Michael Jackson, Whitney Houston legjobb számaiból. Ez elméletben rizikós, mert ilyen megidézések tudnak kicsit hakniszerűek lenni, és talán egy Aréna méretű helyen ez előjöhetett volna, de itt intim volt. Itt állt egy nő, és rajta keresztül bekerültünk egy általunk is ismert, de ennyire elevenen ritkán átélhető közegbe. Valóban el lehetett hinni, hogy ezek között a zenészek közt a kapcsolat élő, összejárós, baráti vagy művészetileg meghatározó. Mindenesetre megelevenedett egy világ. Ettől a közönség is, így aztán irtó hálásak voltunk az elsőnek, aki felállt és táncolva tapsolt, mert végre követhettük a példáját. Egy telt háznyi Műpa dobta le láncait és élvezte adekvát módon a zenét, háromszor tapsoltuk vissza Natalie Cole-t és frenetikus zenészeit. Aztán elfogadva, hogy vége, lassan araszoltunk a kijárat felé, valami olyan hangulatban, ami azért mifelénk ritka. Ami teljesen felszámolja az idegenséget, a hülye rosszkedvet, amiben tök lényegtelen lesz, ami máskor előretolakszik, hogy ki kire fog majd szavazni, hogy kit mi hergel fel a közéletből, egyáltalán, egy csomó minden lényegtelen lett, és volt helyette ez a közös feloldódás. Jöttek kifelé kipirultan, vidáman az emberek, mint akikkel valami csodát tettek bent. És az a vicces, hogy tudja az ember, hogy ez egy turné egyik koncertje, hogy aznap este több ezren voltunk, és másnap Moszkvában még több ezren lesznek vele, mégis maradt belőle valami erős, személyes, „csak az enyém”-élmény. Szuper volt Natalie, apukádnak is köszönjük!
