Száraz Miklós György: Tíz kívánság
A Giuseppe Mazziniról elnevezett római híd alatt telente lakik egy család, tőlük tanultam a következő játékot. Nem kell hozzá semmi, csak papír és ceruza. A feladat az, hogy írd fel a papirosra a tíz legfontosabb kívánságodat. Ha őszinte vagy, a tíz kívánságból megismerhető az életed: a múltad és a jövőd, a személyiséged. Különösebb kikötések nincsenek, vihogott a sötét melegítőbe öltözött, földanya alkatú asszony, aki olyan méregerős kávéval szolgált ott a híd alatt, hogy a meglepetéstől elakadt a szavam. A limlomokból összeeszkábált kunyhóféle sátruk vagy sátorféle kunyhójuk előtt, a Tevere partján, gázmelegítőn forralta a vizet, a poharat elöblítette, kirázta belőle a vízcsöppeket, majd megkérdezte, kérek-e tejszínt. Igent mondtam, majd gyanakodva megkérdeztem, mitől derült olyan jó kedvre, miért vihog olyan sokat sejtetően. Ettől vidámodott meg igazán, ahogy teli szájjal nevetett, szakajtónyi melle viharos hullámzásba kezdett. Miután megnyugodott, a férjére pillantott, aki a rakpart kőfala alá rekkentett ágybetéten döglött egy égszínkék dunyha alatt – néhány gyanakvó, kövér eb társaságában –, és ha éppen nem minket figyelt, akkor egy képregénybe temetkezett. Amikor a felesége rápillantott, elvigyorodott ő is. Ne törődj velünk, kacsintott rám az asszony, ilyenek vagyunk: bolondok. Az viszont fontos, bökött mellbe debreceni kolbászhoz hasonló mutatóujjával, hogy más helyett nem kívánhatsz. És ravaszkodás sincsen. Mondjuk, hogy azt kéred, kérhess még százat. Rendes, igazi kívánságok legyenek. Királyi palota, beszélő szamár, akármi. A sorrend nem lényeges. Amikor legközelebb futsz, hozd magaddal a listát, és legyen nálad tíz euró. Ha utálsz ilyesmiért fizetni, hozhatsz ajándékot is. Pipereholmit, szappant, fogkrémet. Vagy élelmiszert. Ne krumplit. Csokoládét, sajtot, déli gyümölcsöt. Cserébe megtudod, ki vagy.
Miért, miért nem, engem mindenütt megtalálnak a csavargók – igaz, a bölcsek úgy tartják, az embert az találja meg, amit megérdemel –, ezért aztán nem vettem komolyan a dolgot, még bosszantott is, hogy madárnak néznek, dolgoztatni akarnak a pénzemért. Másnap délelőtt mégis azt vettem észre, hogy munka közben elkalandoznak a gondolataim, azon tűnődöm, mit is kérnék a legszívesebben. Elmosolyodtam, megcsóváltam a fejem és elhessentettem magamtól az időpocsékoló ideákat, majd három perc múlva a papír szélére odafirkantottam: egészség. Alá: boldogság, béke. És eltűnődtem, micsoda marhaság a tíz kívánság, hiszen egy megfontolt, eszes ember könnyen beláthatja, hogy ebben a háromban minden benne van. Lehetne pár dolgot pontosítani: az egészség legyen érvényes a gyerekeimre, a barátaimra, az összes budaira, minden magyarra (a kivételeket nem sorolom), a Föld összes lakójára. De minek fontoskodni? Nem lehetek boldog, ha a szeretteim nem azok, és hogy lehetnének azok, ha nem egészségesek. Vagy ott van a béke. Ami lehet nyugalom, szemlélődés, de nem csak a háborítatlanság, hanem a háborútlanság állapotát is érthetjük alatta. A boldogság különben is nehéz ügy. Az egyik ember akkor boldog, ha boldogtalan lehet, a másik belepusztul a nyugalomba, de kivirágzik, ha tornyosulnak a megoldásra váró feladatok, a harmadik a putriban is élvezi, hersegve zabálja az életet, míg van olyan is, aki tengerparti villája cédrusos hűvösében úgy tenyészik, mint üvegházban az orchidea. Vagyis a boldogság mindenkinek más. Mit locsogsz itt, a munkádra összpontosíts! Jó-jó, de mégsem járja, hogy a véletlenre bízzam, miféle boldogságot juttat nekem! Mert mi van, ha magamagától azt szabná ki rám a sors, hogy elégedett legyek mint pontyhorgász? Vagy hogy boldognak érezzem magam azért, mert megvan mind a két fülem. A mostani énem el tudja képzelni, hogy egy másik énem boldog legyen, mert nem született néger mosónőnek Louisianában? Ilyen embernek lenni nagy szerencse lehet, de vajon hányan választanánk a makkegészséges, örök elégedetlenség helyett azt, hogy kar és láb nélkül éljünk boldogan? Különben is, teszek a boldogságra! Mi van, ha én inkább Michelangelo vívódó, teremtő boldogtalanságát választanám? Vagy Picasso felháborító, pimasz életörömét? Nagy tehetség, nagy mű, hosszú élet, jó egészség, elismertség, pénz, nők. Tudom, a sors perverz, megáldhat valakit Bartók humorával, Mozart szépségével és a Gólem bájával is. És annak a szerencsétlennek mi marad? Jó pontyhorgász lehet? Nem is olyan marhaság ez a tíz kívánság, toltam félre a munkáimat. A részletekben van a lényeg. Mert mit ér az örök élet, ha az ember bányaló? Vagy pontyhorgász? Tiszta papirost húztam magam elé, és írni kezdtem: egészség, boldogság, örök élet. Beszélni Jézussal, Buddhával, a hun Attilával. Árpád fejedelemmel? Szent István bölcsőjénél állni? A budai könyvtárban sakkozni Mátyással? Bekukkantani a fáraó fazekába? Tiszta vizű folyókban úszkálni, Lukianosszal szerelemről fecsegni, Nofretetével együtt hálni, Villonnal kocsmázni, Bach orgonajátékát hallgatni. – Hülye vagy? Kérj egy jó tornacipőt is. – Jól van, tudom, ez már száz kívánság. Ráadásul Jézushoz, Buddhához nyelvtudást is kellene kérni. – Nofretetéhez meg védőoltásokat. – Rendben, összeírom a legfontosabbakat, aztán majd ritkítunk. – Jó. Hol a tudomány? A nagy kérdések? Bolygók, napok, csillagösvények? Fekete lyukak? A születés, az öröklés, az agy rejtelmei? Az idő? A Teremtés? Nem kéne ott legyen az első tízben az üdvözülés is? – Tényleg: most akkor örök élet vagy üdvözülés? De meg hogy is van ez az örök élet? Egyedül? Éljem meg, ahogy megöregszenek mellettem az unokáim? Ahogy elhervadnak a feleségeim, a szerelmeim? Nem, akkor inkább pontyhorgász legyek. – Megszokod. Újabb ük-ükunokák százai jönnek, újabb szerelmek. – Hogy idővel a fél emberiség az utódom legyen? Nem kell az öröklét! Inkább a tornacipő. Vagy hogy szerelmeskedő pár legyek. Láthatatlan, repüljek, akár a sas, értsem a delfinek beszédét, legyek jobb a legjobb sakkgépnél, fejezzem be az Ulyssest. Legyek jó. – Mi az, hogy jó? Mikor jó? Honnan jó? Kinek jó? – Ne zavarj össze! Egyszerűen jó. Tudjak szeretni mindenkit. – Hülye! Felfalnak a hiénák. Nem tudod, hogy a jó örökké meghal, a rossz örökké feltámad?
Pitymallott, mire a tökéletes lista összeállt. Felkászálódtam, kitártam az ablakot, kiléptem a negyedik emelet magasságában körbefutó, méternél szélesebb kőpárkányra. Tekintetemet körülhordoztam a házfödelek tengerén, lekuporodtam az ablakdeszkára. A levegő hűvös volt, a nap az Aventinus dombja fölül kukucskált, tejeskávé színű fénnyel vonta be a tetőteraszok vörös kőlapjait, narancsfáit és rózsabokrait. A Farnese palota kéményein sötét árnyak, sirályok gubbasztottak, a platánok lombjában seregélyek csivogtak: Róma ébredezett, én meg fáradt voltam és egy kicsit szomorú. A Ponte Mazzini jósnője mosolyogva fogadott, midőn beállítottam a papírzacskóval, melyet ananásszal, aligátorkörtével, illatos földieperrel töltöttem repedésig a piacon. Átnyújtottam a cédulát. Az asszony a papirosra, majd rám pillantott. Elkomolyodott, lesütötte a szemét, nehézkesen letérdelt és megcsókolta a kezemet.
A novella Száraz Miklós György: Andalúziai kutyák című kötetében jelent meg. Megrendelheted, itt!
Hétfői novella: Rényi Ádám – A látogató
Keddi novella: Döme Barbara – A nagymama, aki elfelejtett meghalni
