Rényi Ádám: Paula
Tibor második felesége két éve novemberben halt meg. Rákja volt. Három évig szenvedett, a nemzetközi hírű specialistától a hírhedt kuruzslóig mindenkit felkeresett. A kis házat el kellett adni Lőrincen, hogy fizetni tudják a drága kezeléseket. De hiába. Győzött a rák. Általában győz. Most is győzött.
Tibor tulajdonképpen sosem szerette a második feleségét, de megszokta. Öt évet éltek le együtt. Unalmas, eseménytelen öt év volt. Az asszony halála óta Tibornak nem volt se kutyája, se macskája – ahogy mondani szokták. Napjait jórészt egyedül töltötte. Unokái nemigen látogatták. Második felesége nem szerette a gyerekeket, így fia, a Kistibi inkább félig román anyósáékhoz vitte a gyerekeket Erdélybe, ha azt akarta, hogy töltsenek el pár napot jó levegőn. Valahogy nem szoktak vissza azóta sem, hogy „Apóka” megözvegyült. A kisebbik unokája, Tekla nevezte el Apókának, ami azért túlzás volt, lévén, hogy Tibor, a nyugállományú rendőr alezredes csak 58 éves volt. Tekla sem jött évek óta. Pedig már harmadikos az általános iskolában. Waldorfba jár, mondta büszkén a telefonba a Kistibi, amikor tavaly karácsonykor utoljára beszélt az apjával. Tibor azt hitte, fiáék Ausztriába költöztek, kereste is a térképen Waldorfot, de kiderült, az valami iskolatípus. A Rátóti főhadnagy ikerfiai is oda járnak. Szóval Kistibiék sehova nem költöztek, sőt ők is Kispesten laknak, csak a Wekerle másik végén.
Tibor megszokta, hogy egyedül van, mégis hiányzott neki egy társ. Aki elviseli a bolondságait, aki vele tart mindenhova, aki csendben hallgatja, amikor előadja olykor furcsa elméleteit a világról.
Május vége felé a Városligetben sétálva látta meg Paulát. Azelőtt sosem hitt a megérzésekben, mégis amikor elhaladt Paula mellett a Petőfi Csarnok mögötti parkban, és ők ketten egymásra néztek, Tibor tudta, hogy ő lesz a társ, ő lesz az, akinek köszönhetően véget érnek a magányos évek. Paula gyönyörű volt, nagyon ápolt, ahogy Tibor később beszélt róla: „valódi dáma”. Valósággal ragyogott a tekintete, amikor a hatvanhoz közel is nagyon jó kiállású egykori rendőrtiszt rámosolygott. Paula is magányos volt, bár Tibor alig tudta elképzelni, hogy egy ilyen szépség senkihez ne tartozott volna. „Hát lehet ilyen szerencsém?” – kérdezte önmagától.
Ettől kezdve ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Paula beköltözött a kispesti házba, együtt ücsörögtek a teraszon naphosszat. Paula néha felásta a kertet, ugyan Tibor ennek nem volt híve, de soha nem szólt rá. Naponta háromszor sétát tettek a környéken. Már amúgy is régóta kellett volna járni, hiszen az orvos előírta Tibornak, hogy a szíve miatt rendszeres testmozgásra van szüksége, de egyedül nem volt hozzá kedve. Paulával minden valahogy más volt. Ősszel kétszer még vadászatra is elkísérte urát.
Újra visszaszoktak „Apókáékhoz” az unokák. Minden második hétvégén Tekla és Bori Kistibi kíséretében pontban délben becsöngettek a Rákóczi u. 15-be. Paula már várta őket, és estig együtt játszottak, míg Tibor és Kistibi beszélgettek. Paula azonnal családtag lett, mintha valahogy mindig is ott lett volna. Egy idő után Tekla már így nyaggatta az apját: „Mikor jövünk újra Pauláékhoz?” De Tibor ezen nem sértődött meg, csak mosolygott katonás rendőrbajusza alatt. Boldog volt, elégedett az életével.
Február végén egy csütörtöki napon néhány perc alatt történt az egész. A déli séta közben egyszer csak minden előzmény nélkül Paula otthagyta Tibort. Rohanni kezdett utcáról utcára, mint valami őrült. Tibor képtelen volt utolérni a rossz szívével. A Határ útnál csak egy sikító fékcsikorgást hallott, majd egy csattanást, Paula a földön feküdt, nem mozdult. Több méterre hajította testét a 66-os busz.
Mire Tibor odaért már többen körülállták Paulát, döbbenten néztek, de senki sem segített. Tibor dúvadként lökte félre a bámészkodókat. Lehajolt, felemelte Paulát, és hideg fejjel elindult vele a két sarokra lévő kórházig. Paulát azonnal a műtőbe vitték. A percek ezúttal nem tűntek óráknak. Perceknek tűntek, és alig 15 lehetett belőlük. A műtőből kilépő Tamási doktornak meg sem kellett szólalnia: az arcára volt írva minden. Tibor némán, könnyek nélkül indult el lefelé a lépcsőn. Hát ezekre már nincs szükség – dörmögte magában, és az első szemetesbe bedobta a pórázt és a szájkosarat.
Rényi Ádám novellablogját, itt találod!
Hétfői novella: Rényi Ádám – A látogató
Keddi novella: Döme Barbara – A nagymama, aki elfelejtett meghalni
Szerdai novella: Száraz Miklós György – Tíz kívánság
Csütörtöki novella: Balogh Robert – Igaz szeretettel
