Szabadidő

Egy hely, ahol a világsztárok is farmert és kötött pulcsit viselnek

Az amerikai Utah állam nemcsak Magyarországról nézve a világ vége, hanem tényleg távol esik mindentől, ami számít, mégis itt rendezik meg évente az USA legjelentősebb filmfesztiválját, a Robert Redford alapította Sundance-et, ahová idén magam is ellátogattam.

–16 fokot ígértek

Utah utoljára 2002-ben szerepelt gyakran a magyarországi hírekben, amikor Salt Lake City adott otthont a téli olimpiának, melynek nyomai azóta is megtalálhatók az USA nyugati partján fekvő hegyes-havas államban. Olimpiai falukból kialakult hotelek, az esemény tiszteletére emelt szobrok, stadionok és épületek hálózzák be a Sziklás-hegységben meghúzódó államot, ahol minden a síelésnek van alárendelve (még a filmfesztivál idején is sokan csak síelni jönnek ide). Idén bosszankodtak is a helyiek rendesen. Még a hotel-reptér járat sofőrje is arra panaszkodott, hogy az ilyenkor átlagos –16 fok és erős havazás helyett napközben simán volt plusz 5-10 fokos a hőmérséklet, verőfényes napsütéssel kísérve, ami ugyan rendkívül barátságossá tette az ott töltött tíz napomat, de egyáltalán nem tett jót a síturizmusnak. Szerencsére én nem síelni, hanem filmeket nézni jöttem, ugyanis a Salt Lake Citytől alig 60 kilométerre található Park Cityben idén 30. alkalommal rendezték meg a legendás Sundance filmfesztivált.

Miért a semmi közepén?

Kristen Stewart és Robert Redford
Kristen Stewart és Robert Redford

Robert Redford világéletében azzal indokolta a Sundance filmfesztivál Park Citybe helyezését, hogy tetszett neki a vidék, pedig igazi tökös, punk húzás volt egy ilyen minden hollywoodi trenddel szembemenő helyre helyezni a hollywoodi trendekkel szembemenő fesztiválját. A Sundance-en ugyanis azokat a hollywoodi mércével mikro-költségvetésű alkotásokat mutatják be, amelyekben sokkal több a szív, a lélek és az ötlet, mint a számítógépes effektparádé. Az egészben az a legszebb, hogy aztán ezeket a széllel szemben vizelő filmeket pont a fesztiválon vásárolja meg az Álomgyár, hogy aztán némi marketingbüdzsével kibélelve világsikert varázsoljon belőlük. És itt nem lila ködös művészkedésekre kell gondolni. A Sundance-ről olyan filmek vonultak be a köztudatba, mint A család kicsi kincse, A messzi dél vadjai, az Egy lányról, a Shop-stop vagy a Fűrész. A fesztivál elüzletiesedése persze már Redford gyomrát is megfeküdte, és egy a Hollywood Reporternek adott friss interjúban elmondta, hogy jobban szerette addig a fesztivált, amíg nem minden arról szólt, hogy melyik filmet mennyiért tudták eladni (szinte naponta érkeztek a hírek az ilyen-olyan megkötött szerződésekről). A hetvenen túli sztár azt is kilátásba helyezte, hogy talán hamarosan átadja a stafétabotot, és erre utaló jeleket már az idei Sundance-en is lehetett látni. Míg Redford hősiesen helytállt a fesztivált nyitó sajtótájékoztatón, addig a többi kötelező programon (sajtófogadás, díszbemutatók…) már a művészeti igazgatót, a New York-i színházi emberből a filmvilág meghatározó figurájává vált John Coopert lehetett látni, aki egyértelműen a Sundance első emberévé lépett elő.

Sztárok farmerben és kötött pulcsiban

Az itt bemutatott filmek költségvetése hiába alacsony, ez még nem jelenti azt, hogy ne lennének teli sztárokkal, akik egy-egy jobb szerepért gyakran hajlandók a szokásos gázsijuk töredékéért is elvállalni egy melót. Idén például Kristen Stewart, Anna Kendrick, Selena Gomez, Kurt Russell, Robert De Niro, Anne Hathaway, Glenn Close, Elle Fanning, Ethan Hawke és Rachel McAdams is felvonult a vörös szőnyegeken, hogy csak néhány nagy nevet említsek. A Sundance-en azonban még a vörös szőnyeges vonulás is kissé más, mint a többi filmfesztiválon. Valószínűleg az irgalmatlan hideg miatt alakulhatott ki a szokás, hogy a szokásos pucc helyett itt még a legnagyobb világsztárok is nagykabátban, farmerben, sállal és sapkával felszerelve vonulnak, de az idei enyhe idő még ezen is változtatott. Egy-egy sztár (pl. Chloe Moretz, Shailene Woodley) az itteni szokásokhoz képest egészen kiöltözve parádézott, és csak remélni tudom, hogy ez csak a minden eddiginél enyhébb időjárásnak köszönhető. Ezzel ugyanis egy másik legenda is megdőlne az „itt minden sarkon filmsztárokba botlasz” mellett. Lehet, csak nekem nem volt szerencsém, de az ittlétem alatt összesen két ilyen „Ahá!” élményben volt részem, és abból az egyik nem is Park Cityhez, hanem Salt Lake City repülőteréhez kötődik, ahol az Utódok sztárjába, az egyre felkapottabb Shailene Woodley-ba futottam bele, aki a csomagjai mellett álldogált elég lepukkant (cicanadrág, kockás ing, betörősapka) szerelésben. A másik találkozóm pedig a Yarrow Hotel mozitermében esett meg, ahol felfedeztem, hogy nem messze tőlem foglalt helyet a Simon Killer ifjú sztárja, Brady Corbet.

Megnézem
Összes kép (1)

 

Taktikák sztárlesésre

Persze egyáltalán nem lehetetlen Park Cityben világsztárokra bukkanni, de a helyes taktika nem az, hogy a városka történelmi főutcáján (ami sokban emlékeztet a westernfilmek klasszikus helyszíneire, csak téli kiszerelésben) hesszelünk naphosszat (persze ez is nagy élmény, hiszen cowboyshopok és hangulatos bárok között időzhetünk), és egyik pubot járjuk a másik után. Így is szerencsével járhatunk, ám sajnos manapság az itt megjelenő sztárok többnyire zártkörű, magyar ember számára szinte megközelíthetetlen partikon érzik jól magukat, és nem spontán iszogatnak valamelyik kiskocsmában, pedig régebben ez utóbbi volt a gyakoribb. Legalábbis a legendák szerint. Ha biztosra akarunk menni, akkor a filmek vörös szőnyeges díszbemutatóira megyünk, ahol a premier után egy tíz-tizenöt perces beszélgetés keretében némi szerencsével még kérdezhetünk is a kedvencünktől. A Boyhood díszbemutatóján például az egész brigádot láthattam Ethan Hawke-ostul és Patricia Arquette-estül, a Rudderless díszbemutatóján pedig a Született feleségek sztárjának, Felicity Huffmannek a férje, William H. Macy parádézott, bár ő itt most főként rendezőként volt jelen. A Most Wanted Man sztárjait, Philip Seymour Hoffmant és Rachel McAdamsot sajnos csak egy pillanatra láthattam, mert rohantam át egy másik vetítésre, de legalább tehettem egy pipát a noteszembe.

Megnézem
Összes kép (1)

Filmet nézni a Sundance-en

Egy átlagos nap a Sundance-en rengeteg buszozásból, várakozásból és jegyek utáni kóválygásból áll. Bár Park City nem nagy város, mégis elég nagy területen fekszik, és a mozik is meglehetősen szétszórtan fekszenek egymástól, így gyaloglás helyett érdemes a helyi buszjáratokat választani már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert teljesen ingyenesek. Az útvonalukat kissé rugalmasan kezelik (egyszer részt vettem egy vitán, ahol az utasok két csoportja arról győzködte a sofőrt, hogy melyik legyen a következő megálló), és olykor egy teljes városkört tesznek meg az egyébként egy kilométerre lévő úti cél eléréséig, de összességében nagyon is élhetővé teszik a várost, és általuk (meg persze a mindenütt megtalálható No parking tábláknak köszönhetően) sikerült visszaszorítani az autókat Park Cityben. Ha egy filmre biztosan be akarunk jutni, akkor még a jegy birtokában is legalább fél, de inkább háromnegyed órával az esemény előtt már ott kell állnunk a sorban, és ez még a kora reggeli vetítésekre is igaz. Itt még hajnali fél 9-kor is könnyű telt házas vetítésekbe ütközni, ami nem csoda, hisz a fesztivál idején 45 ezer ember tülekedik a mozitermek körül, ami egy tízezres városka esetében nagy szó. Ilyenkor mindig mindenki a filmekről beszél. Az egyik leggyakoribb ismerkedő kérdés errefelé a „Láttál valami jót?”, és a pincérnőtől kezdve a szakállas hipszterig mindenkinek van rá válasza. Hosszas viták folytathatók vadidegenekkel a filmekről, s ezekbe nem árt beszállni: olykor a hivatalosan megjelenő kritikák előtt csíphettem el érdekes infókat, és így könnyebb volt eldöntenem, miket is érdemes megnéznem a következő napokban.

A filmek

Kristen Stewart a Camp X-Rayben
Kristen Stewart a Camp X-Ray-ben

Kb. négyezer játékfilmből választották ki azt a 121-et, amit végül bemutattak a programban, és persze hiába töltöttem bő egy hetet a fesztiválon, ennek csak egy töredékét sikerült látnom. Az ember néha dühöng, amikor lemarad egy-egy nagy moziról, de amikor sikerül bejutni egy-egy mesterműre, az maga a nagybetűs Boldogság. A fesztivál fődíját és a közönségdíjat is elnyerő Whiplash például merészen és számtalan kérdést felvetve mutatja be, hogy milyen árat kell fizetnie valakinek a művészi nagyságért, és mindezt egy dzsesszdobos útján és a mesterével való kapcsolatán keresztül. A film székbe szögez és valósággal kifacsar, és csak reménykedni merek abban, hogy valaki itthon is bemutatja majd (a Sundance-premier után fél-egy év is eltelhet a hivatalos mozibemutatóig). Majdnem ugyanekkora élményt jelentett a Mielőtt-trilógia alkotója, Richard Linklater új filmje, a Boyhood is, amit tizenkét (!!!) éven át forgattak évi néhány napnyi munkával, és egy kisfiú felnőtté válásáról szól. Bravúros, minden pillanatában ötletes és találó élmény. A gyerekkort talán még sosem mutatták be ennyire valósághűen a filmvásznon. A Camp X-Ray-ben Kristen Stewart mutatta meg, hogy több ő nyálas Alkonyat-színésznél, és guantanamói fegyőrként is helyt állt, az I Origins pedig megmutatta, hogy milyen az, amikor egy sci-fi történetet valósághűen, érzelmekkel telve adnak elő. Szem nem maradt szárazon. Idén különösen erős volt a horrorfelhozatal, és azon belül is a zombik (Life After Beth, Cooties, Dead Snow: Red vs. Dead), és a Sundance-en legendásan erős melegtémát is számos alkotás képviselte.

Nemzetköziség

A Sundance-en ugyan egy ideje van már nemzetközi filmek versenye is, és érezhető, hogy a legnagyobb amerikai filmfesztivál a világporondon is igyekszik egyre nagyobb jelentőségre szert tenni, de ezek még csak a kezdő lépések. Az újságírók és a látogatók között is csak elvétve lehetett látni külföldieket (a mindenkinek a nyakában lógó belépőjéről könnyen azonosítható volt a hovatartozása), és ők is főképp angolok. Kelet-európaiaknak nyomát se láttam, és már az is üdítő volt, ha egy német vagy egy holland arcba botlottam. Amikor egy-egy ismerkedős beszélgetésben szóba került, hogy Magyarországról érkeztem, kapásból ufónak néztek, és nem értették, hogy miért utaztam ennyit egy filmfesztiválért, bár kétségtelen, hogy nagyon kedvesen érdeklődtek. Mivel a Sundance-en leginkább a filmek amerikai sorsa dől el, egyik sajtós sem feszül azon, hogy Európában mit írnak majd a filmjéről, hiszen arra ott vannak az európai filmfesztiválok.

Önkéntesek nélkül nincs fesztivál

Ahol filmfesztivált tartanak, ott mindig jelen vannak az önkéntesek is, de a Sundance ebben különösen erős. Több mint kétezer kék pufimellényes figura segítette a filmturisták dolgát városszerte. Volt, aki a buszmegállóban segített a helyreigazításban, volt, aki a mozik előtt kígyózó sorokat egyengette, és persze ők voltak azok is, akik a vetítések után a mozitermeket takarították. Mindezt minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, és csak egy mosolyt vártak cserébe. A fesztivál az egyik napot ki is nevezte az Önkéntesek napjának, és aznap minden film előtt az alábbi kisfilmet játszották le, sőt az egyik teremben még táncra is perdültek rá a film előtt. Innen is köszönöm nekik az élményt és a sok segítséget, mert ahogy a kisfilm is állítja: ők voltak a Sundance igazi sztárjai!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top