A rohamivászat (binge drinking) mintájára megalkották a rohamtévézés (binge watching) fogalmát. A szó versengett tavaly a selfie-vel az év szava versenyen, de alulmaradt. Pedig maga a jelenség legalább ugyanannyira elterjedt, mint az önfotózás, viszont nem tesz kárt mások esztétikai érzékében, mint egy félresikerült önarckép, és legrosszabb esetben is csak saját időnket pazaroljuk.
Az oxfordi szótár meghatározása szerint a rohamtévézés “több sorozatepizód gyors egymás utáni megtekintése, jellemzően DVD-n vagy online streaming formájában”. Kevésbé hivatalosan az a sokak számára ismert foglalatosság, amikor levetjük magunkat a tévé elé, és addig nézzük a kedvenc vagy az éppen hájpolt sorozatot, míg össze nem ragad a szemhéjunk: egyszerre akár tíz részt is megnézünk, az egyébként fokozatos adagolásra született alkotásból. A rohamtévézés oka egyszerűen a kíváncsiság és a kedvenc sorozatszereplőink sorsa iránti őszinte aggodalom. Amióta sok sorozat az internetről letölthető, a rajongók nehezen állnak meg egy résznél, és így ráadásul nem is kell arra várni, hogy az új fejezetet leadja egy tévécsatorna, vagy megjelenjen DVD-n.
A jelenség kezdete a kilencvenes évekre tehető, amikor megjelentek a DVD-k és a sorozatmaratonok a tévében. Arról eltérnek a vélemények, hogy napi hány epizód számít rohamtévézésnek: legalább kettő, ami minisorozatoknál arányosan több.
A rohamtévézők nem egyformák: van, aki felkészül, felhalmozza a DVD-k mellett az enni- és innivalót, kikapcsolja a telefonját és a külvilág számára megszűnik létezni. Az extrém tévézést azonban nem feltétlenül kell előre tervezni: a sorozatimádót egyszerűen magával ragadja a cselekmény, és nem hagyja abba a legizgalmasabb résznél. Akkor sem, ha csak egy epizódot tervezett megnézni, amíg ki nem vasalja a ruhákat, és három órával később már az ötödik résznél jár, viszont a ruhahegynek még mindig csak a fele tűnt el.
“Már az Így jártam anyátokkal 9. évadánál tartunk. A párom vett rá, hogy nézzem vele, aztán rajta maradtam én is – meséli egy érintett. – Amúgy nem szeretek sorozatokat nézni, de ez a »jóbarátokos« műfaj jópofa. Több részt is hajlandó vagyok megnézni egyszerre. Miért lenne bűntudatom?” – kérdezi a poénkedvelő típus képviselője, és hozzá hasonlóan az amerikai sorozatfalók 73 százalékának pozitív érzése van ezzel kapcsolatban. Ha mégsem, azt a kevésbé igényes szappanoperák okozzák – az azzal töltött időt utólag is nehéz megmagyarázni. Az élvezet akkor maximális, ha közben nem az jár a fejünkben, hogy mi mindent kellene tévézés helyett csinálni.
“Próbáltam felállítani egy szabályt, hogy egyszerre két sorozatnál többre ne kattanjak rá, mert rohadt egy időfaló tud lenni… – vallja be egy másik rohamtévéző. – Aztán végül úgy cseleztem ki a saját szabályomat, hogy sokszor tényleg hétvégéket áldozok a kedvenceimre. Akkor van lelkiismeret-furdalásom, ha mindezt hétköznap este kivitelezem, és már magamra parancsolok a negyedik rész után hajnali kettőkor, hogy tessék aludni. Mondjuk néha arra is képes vagyok, hogy felkeljek egy órával előbb, hogy még a reggelbe beleszuszakoljak egy jó részt.” A sorozatfalás nem szenvedélybetegség, és aki beleesik, nem szégyelli mások előtt. A rohamivászattal szemben, ahol a cél a minél gyorsabb lerészegedés, a rohamtévéző közben is élvezi, amit csinál. A legrosszabb mellékhatás pedig az, hogy annyira telítődik, hogy már rá sem bír nézni az imádott szereplőkre.
