A kellemetlen útitárs
A francia Julie és Antoine egy New Yorkból Párizsba tartó járaton találkoznak. Egymás mellé szól a jegyük. Mindketten szépek, fiatalok és vonzók, mégsem örülnek egymásnak. Julie és Antoine ugyanis három évvel ezelőtt szakítottak, és mivel a kapcsolat vége nem volt túl szép, azóta sem beszéltek egymással. Egy teli gépen hét órán át összezárva kell kibírniuk egymást, ami egyáltalán nem tűnik könnyű menetnek. Erről szól a magyar mozikban a héten bemutatott Szerelem a felhők felett című film, ami könnyed, franciás stílusban mesél egy légies kapcsolatról. De vajon tényleg csak a filmek szereplői lehetnek annyira mázlisták, hogy pont a repülőúton üljön melléjük a nagy Ő?
Fellegekből a földre
Bevallottan vagy sem, sokan álmodoztunk már arról, hogy amikor felszállunk a repülőre, a mellettünk lévő székre épp egy jóképű férfi/gyönyörű lány (ízléstől függően) huppanjon le, akivel átflörtölhetjük az amúgy igen unalmas utazást, és a végén abban a távoli, lehetőleg egzotikus országban folytatódhasson a kalandunk, ahová a jegyünk szól. A valóság? Egy épp az unokájához tartó nénike huppan le mellénk, aki az út során ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy családi fotókat mutogasson nekünk. Szerencsére azonban nem minden ember olyan peches, mint ennek a cikknek a szerzője, amit az is bizonyít, hogy az interneten külön oldalakat szentelnek a fellegekben született szerelmeknek és kalandoknak.
Mile High Club
A repülőgépen született kapcsolatoknak egy külön válfaja a szex a repülőgépen, ami ugyan büntetendő – már ha észreveszik –, de ez sokakat nem riaszt el attól, hogy kipróbálják. A neten még gyűjtőhelye is van az efféle légi kalandoknak. A saját weboldallal is rendelkező Mile High Clubba azok léphetnek be, aki szeretkeztek már legalább másfél kilométerrel a föld felett. Hogy erre nem csak magángépeken kerül sor, jól bizonyítja, hogy még egy olyan fórumot is találtam, ahol stewardessek és ex-stewardessek emlékeznek vissza arra, amikor utasokat kaptak rajta a gépen. A leghíresebb Mile High Club-tag maga Voldemort nagyúr, azaz Ralph Fiennes, akit 2007-ben a Quantas légitársaság egyik légikísérőjével bonyolódott emlékezetes kalandba.
Légies romantika
Persze a többség nem jut el a testiségig a repülőn, de egy ilyen utazás tökéletes alkalmat teremt egymás megismeréséhez. A szerelemnek azonban már a földön kell kiteljesednie. A wemetonaplane.com oldalon például számtalan romantikus történetet olvashatunk azoktól, akik a fellegekben ismerték meg a szerelmüket, vagy csak bonyolódtak emlékezetes kalandba, de még csak arra sincs szükségünk, hogy az interneten keresgéljünk. Néhány sokat utazó ismerősöm megkérdezésével hozzám is házhoz jöttek a történetek, melyek némelyike olyan, mintha a sorai egyenesen egy lányregény lapjairól léptek volna elő.
Az olasz kaland
Edina Olaszország felé élte át az “ultimate romantic adventure”-t, amit ő is csak úgy jellemzett nekem, hogy “gennyesül rózsaszín, tudom”: “Sorban álltam, és épp folyadékos zacskóra volt szükségem. Ő állt mögöttem. Hátrafordultam, hogy megkérdezzem, hátha tudja, hol szerezhetek. Hirtelen angolul kérdeztem tőle, hogy »Do you speak hungarian?« Ezen jót nevettünk. Aztán elváltak útjaink, és én beültem egy kávézóba enni, inni. »Véletlenül« ő is oda ült be, és megkérdezte, mellém ülhet-e. Persze.
Beszélgettünk, ettünk, ittunk a csekkolásig. Végül a gépen is egymás mellé ültünk. Ketten voltunk a három ülésen. Mondtam neki, hogy én vízszintesben jobban lennék (előtte másztam ki a kórházból egy frankó ázsiai fertőzéssel) és a két ülésen végigfeküdtem, a fejem hozzá volt közelebb. Elkezdődött a románcunk. Kiderült, hogy Bariban nincs szállása, és 2 nap múlva tárgyalása lesz egy másik városban. Adott volt a szitu, hogy az én franciaágyasomban szálljon meg, úgyis egyedül voltam, ahogy ő is.
Olyanok voltunk, mint egy összeszokott pár. Fél szavakból, kacsintásokból összenézésekből értettük egymást. Becsekkoltunk éjjel, elindultunk a városban szétnézni, ittunk, hülyéskedtünk, idegen robogókra felpattantunk, majd átszeretkeztük az éjszakát egészen reggelig. Csak reggel vettük észre, hogy az erkélyajtó nyitva volt, a csendes kis utcácska végighallgatta!
Mivel helyismerete volt (az ENSZ-nek dolgozott, Brindisiben van bázisuk), bejártunk hat várost négy nap alatt. Megmutatta, hol élt, mindenkit ismert a helyiek közül, ismerősként üdvözölte a fűszeres, az éttermes a kedvencét szervírozta stb… 4 napig tartott, majd hazarepült, én meg kint maradtam még egyedül, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Mindkettőnknek kapcsolata van, de van Pesten egy olasz kávézó olasz tulajjal, ahol jórészt olaszul beszélnek, olaszok járnak oda, ott szoktunk találkozni egy cornettóra meg egy kávéra néha. Persze motorral jön értem, mint az olaszok.”
Egy lány, két eset
Bár Évi nem élt át hasonlóan rózsaszín történetet, a nagy légi rutinja miatt a flörtölésig már kétszer is eljutott: “Egyszer azért szólított meg a mellettem ülő pasi, mert feltűnően rutinosan viselkedtem. Beszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten sokat utazunk. Egyszer találkoztunk is Budapesten. Nem lett belőle semmi komolyabb, de Facebookon beszélünk évente néhányszor. Egy alkalommal majdnem találkoztunk egy hétfő reggel a reptéren, csak neki vasárnap törölték a járatát. Eléggé Egek urás lett volna…
A másik sztorim talán viccesebb: egy amerikai pasi szólított meg leszálláskor, mert Cheryl Sandbergnek, a Facebook ügyvezető igazgatójának könyvét olvastam. Öt percen belül közölte, hogy van egy barátja, akivel összeillenénk, ráadásul budapesti. Megkérdeztem, miből gondolja, hogy szingli vagyok, amire az volt a válasza, hogy látszik, hogy business chick vagyok, és nincs időm tartós kapcsolatra. Humoromnál voltam szerencsére, beszélgettünk, bejelölt Facebookon, de a barátjával végül nem hozott össze. Ő maga meg jóval idősebb volt nálam.”
A kihagyott ziccer
Charlotte-nak tálcán kínálta a lehetőséget az élet, ő mégsem tudott élni vele: “Át kellett szállnom, de a köd miatt sokat késett a gépem, és sanszos volt, hogy lemaradok a csatlakozásomról. Már a járaton kiszúrtam magamnak a pasit. Két sorral előttem ült, és ha a férfiideálomról készíthető lenne egy fotó, az nagyjából úgy nézne ki, mint ő. Az út során nem tudtam a közelébe férkőzni, de leszálláskor valahogy mellé vergődtem, és együtt indultunk ki a gépből. Egy “Bocs, de megmondanád hány óra?” jellegű szövegnél többre nem futotta tőlem, de szerencsére egy mosollyal kiegészítve ennyi is elég volt.
Séta közben beszélgetni kezdtünk, rákérdezett, hogy másik gépre sietek-e, és amikor mondtam, hogy késésben vagyok, megkérdezte, mit fogok csinálni, ha lecsúszom a járatomról. Hihetetlen vonzó és kedves pasi volt. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, észrevettem egy kijelzőn, hogy a csatlakozó gépem is késve indul, és még van esélyem elérni. Azzal a lendülettel elköszöntem, és már futottam is. Se számcsere, se semmi… Ez leginkább csak akkor tudatosult bennem, amikor helyet foglaltam. Akkor már azt kívántam, bárcsak lekéstem volna a gépem…”
