Leült mellénk egy vak a metrón,
fehér botja volt,
és megkérdeztem tőle,
hogy segíthetek-e,
meg hogy hol akar leszállni.
Beszélgetni kezdtünk,
és azt mondta,
hogy ő is lát,
a kezével lát,
meg a fülével,
meg a szívével.
Otthon aztán mondtam Zoénak,
hogy játsszunk vakot!
Átjöttek Kingáék is,
és vakok voltunk.
Gyakran nekimentünk egymásnak,
meg a szekrényeknek,
mert mi csak kicsit láttunk a kezünkkel,
meg csak egy kicsit a fülünkkel,
mert a vakoknál ez a látás nagyon kifejlődik,
mert tudják,
hogy ezen múlik az életük.
Szívvel azt hiszem,
kicsit se láttunk,
ehhez több idő kell,
hogyha nem vagy vak,
mert teljesen el kell felejtened a láthatót
|
Olyan őszinteséggel és természetességgel szólnak ezek a versek, mintha egy naplónak vallanák be azt, “ami a szívedet nyomja”. Titkok a családról, álmodozás a házasságról, a felnőttek érthetetlen szavairól, a hamis barátságról, nagy iskolai viháncolásokról, a lét mély kérdéseiről. Finta Szilvia Hannának sikerült egy olyan versnyelvet megteremteni, amely a “kék szemű” világra csodálkozást ötvözi a gondolatok váratlan mélységeivel. Mindenről tud, és semmiről – ahogyan az kötelező a világba kilépő nyolc-tíz (huszonöt, harminc?) éves embernek. Vagyis van “galibalizáció”, válság és svájci “frakk”, “neonnaci” és EU. Csak mind másképp van, ellenállhatatlanul humorosan, hogy folyton legyen min nevetni, mert a világ érdekes és vonzó, szeretni való és olyan emberi! |
Rendeld meg Finta Szilvia Hanna: A szív ügye című kötetét, 