“Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. Atyaisten! Holdfogyatkozás! Ezt nem lehet egyedül elviselni. Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. Leteszem a kagylót. Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól” – írta Mosolyogni tessék! című könyvében. Születésnapja alkalmából most mi hívtuk fel a barátait, hogy meséljenek róla: derűjéről, életszeretetéről, erejéről – és hogy miért hiányzik olyan nagyon.
Gálvölgyi János színművész 
Két lányom révén a könyveit hamarabb ismertem, mint őt személyesen. Nincs olyan nap, hogy valamilyen formában ne kerülne szóba, ne idéznénk fel egy-egy mondatát. Hiányzik, persze, minden szerettünk hiányzik, de egy írónővel szerencsésebb a helyzet, bármikor levehetem a könyveit a polcról. Bennük él, nem ment el.
A televízióban vezettem a Mosolyrend című műsort, és abban az évben Évát a Mosolyrend Lovagjává választották. A tiszadobi gyermekotthonban volt a díjátadó. Sofőr vitt és hozott minket, a hosszú úton beszélgettünk, kialakult a barátság. Van, hogy egy emberrel kapcsolatban úgy érezzük, mintha az előző életünkben ismertük volna, vagy azt, hogy ebben az életben találkoznunk kellett: ő ilyen volt. Bizalmas viszonyban voltunk, és a feleségemmel is közel kerültek egymáshoz, élete végén napi kapcsolatban állt Judittal. Amikor utoljára kimozdult otthonról egy riportműsor felvételére, kiváltság volt, hogy én vihettem el.
Fantasztikus humora volt, amit értettek a gyerekek is, de felnőtt fejjel olvasva még több rétegét, árnyalatát lehet felfedezni. Nem gügyögött a gyerekkel, mert a gyerek nem hülye, csak alacsony.
Derűsek voltak az együttlétek, és különösnek tűnhet, hogy ezt említem, de a temetése is azt volt. Hárman búcsúztattuk, Donáth László, Iványi Gábor és én. Ott nem volt egy szipogó ember sem. Mintha az egészet Éva rendezte volna: napfény volt, jókedv, semmi álságos megnyilvánulás.
Nem tudom elmondani, mit szerettem benne a legjobban, mert akkor elővehetném a közhelyszótárt: a humanizmusát, az emberszeretetét, a humorát. Ebben úgysem lenne benne az, hogy ki volt ő. Azért szerettem, mert ő volt Janikovszky Éva.
Halász Judit színművész
Arra nem emlékszem pontosan, hol és mikor találkoztunk először. Nagy csodálója és rajongója voltam Évának, akivel szinte mindegyik gyermekjólétért dolgozó szervezet kuratóriumába beválasztottak mindkettőnket. Így ha sok ismeretlen ember közé csöppentünk is, örültünk, hogy összetalálkozunk, mindketten ott leszünk. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, mert azonos a szemléletünk: a gyerekek nem buták, csak kicsik és tapasztalatlanok.
Közel álltunk egymáshoz, ha gondom volt, bármikor felhívhattam. Megkérdeztem, ő hogy gondolja, mit tenne. Mindent meg lehetett beszélni vele, és gyakran megnézett a színházban. Éva nagy színházimádó volt. Igen örült annak, amikor Kire ütött ez a gyerek? címmel a zenekarunk dalt írt a könyvéből. Ez még nekem is meglepetés volt, és ő volt az első, akinek elújságoltam.
Pénzes Ágnes nyelvtanár, évtizedekig Janikovszky Éva szomszédja
Janikovszky Éva 48 évig lakott a Bajza utcai házban. Gyerekkorom óta itt éltem, szinte fogadott lánya vagyok. Együtt nőttem fel a fiával, Janóval, akivel testvéreknek minősítettük egymást. Anyai barátnőm volt, évtizedek alatt, fokról fokra lett a szimpátiából bensőséges barátság, amikor már nem gyerek-felnőtt viszonyban voltunk, hanem kiderült, hogy sok közös van bennünk, egy hullámhosszon vagyunk. Naponta beszélgettünk. Éva fantasztikus humorérzékű, nagyon népszerű, kellemes, társasági ember volt, hatalmas űr maradt utána. Az élet összes apró és nagy dolga érdekelte, a családtól kezdve a társadalmi problémákig minden, amit látott, átélt, tapasztalt, az valamilyen szinten mindig arra ösztönözte, hogy írjon róla, a gondolatait, érzéseit átadja. Amikor láttam, mindig volt papír az írógépben, Mercedesben, aki úgy hozzátartozott, mint egy testrész.
Betegsége alatt szorosabbá váltak az együttléteink, jólesett neki a társaság. Az utolsó hetek, hónapok szívszorítóak voltak, rendkívüli volt, amilyen erővel, fegyelmezettséggel viselte a betegséget. Nem volt elesett, nem adta meg magát, a humorérzéke, derűje nem hagyta el, és odafigyelt arra, hogy a környezetét soha ne terhelje. Ez erőt adott nekünk elviselni a helyzetet. Örülök, hogy emléktáblát kapott a házban, hiszen sok évtizedet élt le itt. Emlékezteti az arra járókat. Minket, lakókat úgysem kell külön emlékeztetni. Jó, hogy itt dolgozott, hogy itt volt velünk.
Rigó Béla író, szerkesztő, munkatárs
Voltam vitapartnere, helyettese, harcoltam vele, aztán érte, amikor 1981-ben elüldözték a Móra Kiadóból. Egy év múlva esküvői tanúm lett. Ott tolongott a fél kiadó, ha már én vállalom a száműzöttet, ők is szolidárisak akartak lenni. Egyébként ő ismertetett össze a feleségemmel.
Érdekes élete volt. Évának családi öröksége volt, hogy élete végéig hibátlan ízléssel, nőies eleganciával öltözködött. Nagyapjának, Bartos Lipótnak a könyvesboltjában Szeged értelmiségének java megfordult. Móra Ferenc is megsimogatta időnként a szorgalmasan olvasó Évike buksiját. (Az már családi titok volt, hogy olvasás előtt szigorúan kezet kellett a kislánynak mosnia, mert a könyveket másnap eladták.)
Szép édesanyja volt, Bartos Lili válogathatott. Első férje, Éva édesapja, Kucses Pál autókereskedő, autóversenyző volt, mai szóval egy macsó. Őt váltotta Éva nevelőapja, Donászy Kálmán, a “kispapa”, a művelt polihisztor, aki verseket mondott a kis Évának, színházba vitte, és az újságírói pályán is elindította. A kislány 8-10 éves korától verseket írt, évtizedeken át naplót vezetett. Már akkor is szigorú kritikusa volt saját írásainak. Később is nehezen írt, minden mondatát megrágta.
Későn indult el a pályája. Már harmadik éve volt az Ifjúsági (később Móra) kiadónál, mire egy hanyag szerző helyett megírattak vele egy gyerekkönyvet. Három évvel később két lányregényt is írt, de ezeket sem szerette. Szerencsére megtalálta igazi műfaját, és méltó alkotótársát, Réber Lászlót, a zseniális grafikust. Második próbálkozásuk, a Ha én felnőtt volnék már Nyugat-Németországban nyerte el az év könyve díját, és azóta is világsiker.
Szokták őt nagy mesemondónak nevezni, de ez ellen mindig tiltakozott: ő nem mesét ír, ő a valóságról mesél a maga szófukar módján. Könyveinek fiúhősét mindig saját fiáról mintázta, amikor Janó felnőtt, többé nem írt gyermekkönyveket. Nagymamaként sajnos nem voltak unokamodelljei – Németországban élt a család, ő volt a másik (“mákis”) nagymama, aki csak ritkán láthatta unokáit. Hogy ez mennyire fájt neki, arról sosem panaszkodott, de unokáiról csak felnőtteknek szánt írásaiban esik szó.
 |
| Rigó Béla író esküvőjén, középen Janikovszky Éva mint tanú |
Barátja voltam, olykor kedvence is. Ami azt is jelentette, hogy többet haragudott rám, és többször büntetett, mint másokat. (Csak a saját fiával volt szigorúbb, mint velem.) Két személyes emléktárgyat őrzök tőle: az esküvőnkre kaptunk tőle egy népművészeti kollázst. És később megkaptam a nevét őrző díjat is, amelyet nem egy díszpolcon tartok, hanem az általa is kedvelt konyhánkban. Időnként nehezék szerepkörben is használom. Jól ismertem Évát, ezen nagyon tudna nevetni, ha módjában állna. Kiváló humora volt, angolul és németül is.
65 évesen ült kormány mögé, és majdnem sikerült megtanulnia autót vezetni. Én is tanítottam, különös élmény volt, korábban sosem ordítoztam vele… Vannak gyáva és bátor autóvezetők: ő mindkettő volt, egyszerre. Nem tűrte az előtte totyogó autót, de előzés közben nem volt hajlandó a gázra taposni. Még akkor sem, ha jöttek szemből. De ezeket az alkalmakat még túléltük, sőt utólag derültünk is rajta, amikor megbeszéltük a történteket. Most is lenne mit megbeszélnünk.
