|
Robert Galbraith krimisorozatának főszereplője Cormoran Strike magánnyomozó, és fiatal titkárnője, Robin Ellacott. Az első kötetben a páros egy híres szupermodell halála ügyében nyomoz, és merül alá a divatvilágba, hogy megismerje annak kevéssé nyilvános oldalát is. A második részben egy író eltűnése miatt fogadják fel a detektívet és asszisztensét. Az ügy egészen addig rutinmunkának tűnik, amíg ki nem derül, hogy Owen Quine frissen befejezett kéziratában olyan információk vannak, melyek sok ismerősére nézve meglehetősen kínosak… |
2013-ban jelent meg egy bizonyos Robert Galbraith neve alatt a
KÉRDÉS
Mi táplál téged?
VÁLASZ
Rossz álmok.
Thomas Dekker: A spanyol nemes katona
– Remélem, Strike – szólt bele egy rekedt hang a telefonba –, minimum valami rohadt nagy híresség haláláról van szó!
A hajnali derengés előtti sötétben sétáló nagydarab, borostás férfi a telefonját füléhez szorítva elvigyorodott.
– Valami olyasmi.
– Kibaszott reggel hat óra van!
– Fél hét, de ha kell, amim van, muszáj lesz eljönnie érte – felelte Cormoran Strike. – Itt vagyok a lakása közelében. Van egy…
– Honnan tudja, hol lakom? – csattant fel a hang.
– Maga mondta – vágta rá Strike, és elnyomott egy ásítást. – Épp árulja a lakást.
– Ó – enyhült meg a másik. – Jól emlékszik.
– Van egy nonstop kávézó a…
– Hagyjuk már a picsába! Jöjjön be később az irodába…
– Culpepper, ma délelőtt még van egy másik ügyfelem, aki jobban fizet magánál, és egész éjjel fenn voltam. És ha fel akarja ezt használni, most kell megkapnia.
Nyögés. Strike ágynemű surrogását hallotta.
– Remélem, kurvára óriási dobás.
– Smithfield Café, a Long Lane-en – felelte Strike, és letette a telefont.
Láthatóan egyenetlenebbé váltak a léptei, ahogy lefelé sétált a lejtőn a Smithfield-piac felé – a téli sötétben hatalmas kőtömbnek tűnt az épület, ez az óriási, viktoriánus hús-templom. Minden hétköznap reggel négytől rakodták itt ki a húst, ahogy már évszázadok óta, aztán felvágták, csomagolták, és továbbadták London hentesüzleteinek, éttermeinek. Strike hangokat is hallott a homályban: valaki utasításokat kiabált, sípoltak az állati tetemeket szállító, tolató teherautók. A Long Lane-re belépve ő is csak egy lett a nagykabátba burkolózó emberek között, akik határozott léptekkel indultak hétfő reggeli dolgukra.
Fényvisszaverő mellényt viselő futárok álldogáltak szoros csoportban a piacépület sarkán őrt álló kő griffmadár alatt, kesztyűs kezükben teáscsészéket szorongatva. Az út túloldalán otthonos kandallóként ragyogott ki a környező sötétből a Smithfield Café: ez a nagyobb szekrény méretű hely nonstop nyitva tartott, meleget, zsíros ételt ígért.
Vécé nem volt benne, a vendégek megegyezés szerint a néhány házzal arrébb lévő fogadóirodába jártak át. Az azonban majd csak három óra múlva nyit ki, Strike tehát kitérőt tett egy mellékutcába, és egy sötét kapualjban könnyített magán: a hólyagja pattanásig feszült az éjszakai munka során megivott gyenge kávéktól. Kimerült volt, éhes, így fordult be végül a sercegő tojás és bacon zsíros illatába – ezt az örömet csakis azok tapasztalhatják meg, akik fizikai teherbíró képességük végső határáig hajtották magukat.
Két báránybundás-esőkabátos férfi épp felállt egy asztaltól. Strike bepréselte jókora testét a szűk helyre, és elégedett morgással huppant le a kemény fa-acél székre. Szinte meg sem várva, hogy rendeljen, az olasz tulajdonos nagy, fehér csészényi teát tett elé. Háromszög alakúra vágott vajas pirítós is járt hozzá. Öt percen belül ott gőzölgött előtte a nagy adag angol reggeli a méretes, ovális tányéron.
Strike jól el tudott vegyülni a helyen ki-be járkáló erős emberek között. Nagydarab volt, sötét bőrű, sűrű, rövidre vágott, göndör hajjal, ami már kissé hátrább húzódott magas, domború homlokáról. Széles orra volt, mint egy bokszolónak, és bozontos, komor szemöldöke. Az állkapcsán koszos borosta éktelenkedett, sötét szemét felnagyították a véraláfutásszerű karikák. Evés közben álmodozva nézte szemben a piac épületét. Ahogy oszlani kezdett a sötét, lassan alakot öltött előtte a legközelebb eső, kettes számú boltíves rakodókapu: egy ősöreg, szakállas, szigorú kőarc bámult rá vissza a kapu tetejéről. Vajon volt valaha az állati tetemeknek is saját istenük?
Épp nekilátott a kolbásznak, amikor megjött Dominic Culpepper. Az újságíró majdnem olyan magas volt, mint Strike, csak vékonyabb, és sápadt, mint egy ministránsfiú. Az arca furcsa aszimmetriája folytán (mintha valaki csavart volna rajta egyet az óramutató járásával ellenkező irányban) épp csak nem volt lányosan csinos.
– Hát remélem, valami nagyon jó anyag – kezdte Culpepper, miközben leült, lehúzta a kesztyűjét, és szinte gyanakvóan pillantott körbe a helyiségben.
– Kér enni? – érdeklődött Strike kolbásszal teli szájjal.
– Nem – felelte Culpepper.
– Inkább megvárja, amíg lesz friss croissant? – kérdezte vigyorogva Strike.
– Baszódjon meg, Strike!
Szinte szánalmasan könnyű volt cukkolni ezt a magániskolákban nevelkedett fiút, aki valami dacos arckifejezéssel rendelt teát, a közönyös pincért meg (Strike vidáman meg is jegyezte) “öregem”-nek szólította.
– Nos? – érdeklődött Culpepper, a forró csészéjét hosszú, fakó ujjai közt szorongatva.
Strike keresgélni kezdett a kabátja zsebében, majd egy borítékot húzott elő, és az asztalon keresztül odacsúsztatta. Culpepper kivette a tartalmát és beleolvasott.
– Akkurva életbe! – szólalt meg rövid idő múlva halkan. Lázasan végiglapozta az oldalakat; néhányat közülük Strike kézírásával írtak tele. – Ezt meg honnan a francból szerezte?
Strike épp nagyot harapott a kolbászba; ujjával az egyik papírlapra bökött, amire egy hivatalos címet firkantott.
– A nagyon dühös személyi titkárától – felelte, amikor végre lenyelte a falatot. – Őt is dugta, nem csak azt a kettőt, akiről maga is tud. Ő meg csak most fogta fel, hogy nem ő lesz a következő Lady Parker.
– És ezt meg hogy a fenébe derítette ki? – kérdezte Culpepper. A kezében izgatottan remegő papírok fölött bámult Strike-ra.
– Nyomozással – válaszolt Strike röviden, szájában újabb falat kolbásszal. – Maguk nem így csinálták, mielőtt még elkezdték kiszervezni a munkát a magamfajtáknak? Csakhogy ennek a nőnek gondolnia kell arra is, fogja-e még alkalmazni valaki, Culpepper, szóval nem akarja, hogy feltűnjön a sztoriban, rendben?
Az újságíró csak horkant egyet.
– Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy elemelte a…
Strike fürge mozdulattal kikapta a papírokat a férfi kezéből.
– Nem emelte el. Őlordsága utasította, hogy nyomtassa ki ezeket tegnap délután. Csak annyit botlott, hogy megmutatta nekem is. De ha maga ki akarja teregetni a magánéletét az újságban, Culpepper, akkor visszaveszem.
– Hagyjon már! – tiltakozott Culpepper, és megint a jókora adócsalást bizonyító papírokért kapott Strike szőrös kezében. – Jól van, kihagyom belőle. De akkor is tudni fogja, honnan szereztük meg. Nem teljesen hülye.
– És mit csinál, bíróságra citálja, ahol a nő majd kitálal minden simlis ügyet, amit az utóbbi öt évben végignézett?
– Ja, persze – sóhajtott fel Culpepper rövid gondolkodás után. – Adja már vissza! Kihagyom a nőt a sztoriból, de attól még nekem is beszélnem kell vele, nyilván. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy rendben van.
– Ezek itt rendben vannak. Nem kell vele beszélnie – jelentette ki Strike határozottan.
Azt a remegő, összetört szívű, keserűen elárult asszonyt, akivel épp most találkozott, bizony nem szívesen hagyta volna egyedül Culpepperrel. Olyan vadul vágyik rá, hogy bosszút álljon a férfin, aki házasságot, gyerekeket ígért neki, hogy helyrehozhatatlanul tönkretenné magát és jövőbeli kilátásait is. Strike-nak nem tartott sokáig a bizalmába férkőzni. Az asszony már majdnem negyvenkét éves, azt hitte, szülhet majd gyerekeket Lord Parkernek; most meg valami vérszomjféleség tört ki rajta. Strike órákig ült ott vele, végighallgatta, hogyan habarodott bele a férfiba, nézte, ahogy könnyezve jár fel-alá a nappaliban, előre-hátra dülöngél a kanapén ülve, a homlokára szorított kézzel. És végül belement: az árulásba, amely egyet jelentett minden reménye végével.
– Kihagyja belőle a nőt – ismételte Strike, és Culpepperénél majd’ kétszer nagyobb kezében szorosan tartotta a papírokat. – Érti? Ez nélküle is kurva nagy sztori.
Culpepper pillanatnyi habozás meg egy grimasz után megadta magát.
– Jól van, jól van. Adja már ide!
Az újságíró a belső zsebébe süllyesztette a papírokat, belekortyolt a teájába; a Strike okozta pillanatnyi bosszúságot mintha háttérbe szorította volna az a diadalmas lehetőség, hogy tönkreteheti egy angol nemesember jó hírnevét.
– Lord Parker, Pennywell lordja – mormogta a bajsza alá –, te bizony annak rendje és módja szerint jól megszívtad, öregem!
– Ezt, ugye, a maga főnöke fizeti? – kérdezte Strike, mikor a számla megérkezett.
– Ja, persze…
Culpepper egy tízfontost dobott az asztalra, és a két férfi együtt távozott a kávézóból. Strike rögtön rágyújtott, amint becsukódott mögöttük az ajtó.
– Hogy érte el, hogy beszéljen? – érdeklődött Culpepper, és együtt megindultak a hidegben, el a motorok meg a piacra jövő-menő teherautók mellett.
– Meghallgattam – felelte Strike.
Culpepper gyors oldalpillantást vetett rá.
– A többi magánnyomozó, akivel dolgozom, mind azzal pepecsel, hogy hangpostákat hallgat le.
– Az illegális – szúrta oda Strike, és kifújta a füstöt, bele az egyre visszaszoruló sötétbe.
– Hát akkor…?
– Maga is védi a forrásait, én is az enyémeket.
Némán sétáltak úgy negyvenöt métert; Strike minden lépéssel egyre jobban sántított.
– Ez óriásit fog szólni. Óriásit! – szólalt meg Culpepper vidáman. – Ez a képmutató vén fasz csak károg, károg, milyen kapzsik a nagyvállalatok, erre van húszmillája kimentve a Kajmán-szigeteken…
– Örülök, hogy örül – bólintott Strike. – Majd e-mailben küldöm a számlát.
Culpepper megint rápillantott oldalvást.
– Látta múlt héten az újságban Tom Jones fiát? – kérdezte.
– Milyen Tom Jones?
– A walesi énekes – tette hozzá az újságíró.
– Ja, az – Strike-ot nem hozta lázba a dolog. – A seregben ismertem egy Tom Jonest.
– De látta a cikket?
– Nem.
– Szép hosszú interjút adott. Azt mondja, sosem találkozott az apjával, soha egy szót sem hallott felőle. Fogadok, többet kapott érte, mint amennyit maga most kiszámláz.
– Hát még nem látta azt a számlát – jegyezte meg Strike.
– Csak úgy mondom. Egyetlen csini kis interjú, és maga is kivehetne néhány szabad estét, nem kéne titkárnőket faggatnia.
– Ha nem száll le erről a témáról, Culpepper – figyelmeztette Strike –, akkor a jövőben nem áll majd módomban magának dolgozni.
– Mondjuk – mélázott Culpepper – anélkül is megírhatnám. A rocksztár apjától elhidegült fia háborús hős, nem is ismeri az apját, magánnyomozóként dol…
– Úgy hallottam, az is illegális, ha csak utasít másokat, hogy hallgassanak le telefonokat.
A Long Lane végén megálltak és szembefordultak egymással. Culpepper kényelmetlenül nevetett.
– Akkor várom a számláját.
– Remek.
Ketten kétfelé indultak; Strike a metró irányába.
– Strike! – visszhangzott mögötte a sötétben Culpepper hangja. – És meg is dugta?
– Alig várom, hogy olvashassam a cikket, Culpepper! – kiáltott vissza Strike fáradtan, még csak hátra sem nézve.
Sántikálva belépett a metróállomás homályos bejáratán, és eltűnt az újságíró szeme elől.
