Az élet filmje
Milyen érzés volt látni, ahogy a szüleid először veszekszenek egymással? Milyen érzés volt gyerekként elköltözni a szülővárosodból és a barátaidtól egy ismeretlen helyre? Milyen volt belépni egy új iskola kapuján? Mit éreztél, amikor egy srác/lány először mutatta ki, hogy tetszel neki? Milyen volt meginni életed első sörét? Mit éreztél, amikor életed első szerelme faképnél hagyott? Milyen volt a felnőttek kínos tanácsait hallgatni kamaszként? Milyen érzés volt, amikor a szüleid kéretlen szexuális felvilágosítást tartottak otthon? Ez mind, sőt ennél sokkal több van a Sráckorban, ami nem kevesebbet vállalt, mint hogy felidézze bennünk életünk legfontosabb korszakát, a gyerekkorunkat. Azt a kort, ami nagyban határozta meg, milyen ember lett belőlünk. Mindezt egy érzékeny kamasz szemszögéből láthatjuk, akit a kamerák tizenkét éven át kísértek, hogy a szemünk előtt nőjön hatéves kisfiúból az egyetem kapuján belépő fiatal felnőtté.
Mintha látogatóba mennénk egy ismerős családhoz
A Sráckor nem dokumentumfilm. Igazából nem a főszereplő, Ellar Coltrane gyerekkorát láthatjuk benne, hanem a filmbeli karakteréét, Masonét. Minden évben csak néhány napot forgattak vele és a filmbéli családjával. Az életükbe bepillantani olyan érzés, mintha egy ismerős családot évente meglátogatnánk, hogy lássuk, jól vannak-e, és mi van velük. Szép, hogy a film egyáltalán nem rágja a szánkba, mikor ugrunk egy-egy évet a cselekményben, hiszen a szereplőkön – főleg a gyerekeken – jól követhető a változás, így pillanatok alatt képbe kerülünk. Ez a nagyvonalú időkezelés inkább erény, mint hátrány. Lehetővé teszi, hogy ne kelljen a drámai csúcspontokra fókuszálni, és mindig csak pont annyit mutat meg nekünk, amennyire szükségünk van. Elegáns az a jelenet, amikor Mason az egyik mostohaapjával veszekszik a házuk ajtaja előtt, majd egy vágással később már Mason édesanyját látjuk, ahogy a konyhában beszélgetnek arról, hogy el kell adni a házat, mert ő is elvált, és a gyerekek is kerülnek a házból és egyetemre mennek. Nincs szájbarágás, nincs hatásvadászat. A Sráckor felnőtt módon mesél a gyerekkorról, és ebben partnerként kezeli a nézőit.
Felnövéstörténet másképp
Felnövéstörténeteket – szaknyelven coming of age filmeket – rengetegen forgattak már, és nekem is számtalan kedvencem van a műfajban (Megáll az idő, Majdnem híres, Adventureland – Kalandpark…), viszont eddig egyetlen film sem fogta meg a témát ilyen átfogóan, és ennyire ambiciózusan, mint a Sráckor. Talán jogos a felvetés, hogy ezt a filmet meg lehetett volna úgy is csinálni, ha a színészeket profi sminkesek öregítik, a gyerekszínészeket pedig cserélgetik, de akkor az eredmény sosem lett volna ennyire élő, ennyire lenyűgöző. A Sráckor legfőbb erénye ugyanis az élethűség és a pontosság. Mason felnövése mellett ugyanis végig jelen vannak a texasi élet mindennapjai, az ország nagy politikai történései, a divatirányzatok változásai, de még az is, hogy melyik évben pontosan melyik könyv vagy film volt a legmenőbb a tinédzserek körében. A varázsát pont az adja, hogy az adott pillanatban fogták meg egy-egy év hangulatát. Minden apró részlet a helyén van.
Nem kell ehhez srácnak születni
Amikor először végignéztem a filmet a januári Sundance fesztiválon, a vetítés végén a nézőtéren minden második ember könnybe lábadt szemekkel ült a helyén, amikor felkapcsolódtak a fények a teremben. Ez a film nagyon tud valamit. Finoman, lépésről lépésre csempész vissza dolgokat a gyerekkorunkból úgy, hogy ha nem is vagyunk mind Masonök, mégis mindenki talál benne valami olyan kapaszkodót, amit aztán kivetíthet a saját életére. Ez az a film, ami a moziteremből kifelé jövet tovább él és dolgozik bennünk. Ennél többet nem kaphatunk egy mozijegy áráért.
