Egyszer láttam egy Gazdit keresünk című tévéműsort. Azt hiszem, ez volt a műsor címe, kutyákról, menhelyi kutyákról szólt, Kudlik Júlia volt a műsorvezető.
Nem tudom, honnan gyűjtötték be azokat a kutyákat, amiknek kerestek gazdit. Furcsának, szokatlannak tartottam a kinézetüket, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ezek igazi, valódi kutyák lennének. Persze, biztosan azok voltak.
Másnap elhatároztam naivul, elmegyek a Fehér kereszt telepére, szemrevételezem ezeket az állatokat. Naná, nem arra a telepre mentem, amit bemondtak a tévében, nem találtam meg azokat a kutyákat. Én tapasztalatlan voltam, állatokkal még lakásban soha nem foglalkoztam. Nem tudtam, ha elmegyek a telepre, nehéz lesz kutya nélkül eljönni.
Felelőtlenül, mintha állatkertben lennék, bámészkodtam erre-arra. Voltak ott cicák, kutyák, egyik jobban ácsingózott utánam, mint a másik. Én a gondozónak (a telep vezetőjének) váltig állítottam, nem vihetek el kutyát, mert nekem otthon a lakásban van egy cicám és félek, hogy baj lesz ebből az új kapcsolatból. Aztán ahogy beszélgettünk a vezetőnővel, egyszer csak egy kutya odatelepedett a székem alá. Addig be nem állt a szája, hangoskodott, vicsorgott mindenkire. Mellettem, a székem alatt láthatólag megnyugodott. Kereste mindenki, kié ez a kutya, de senki nem ismerte. Vadonatúj póráz volt rajta, meg egy hatalmas csatú régi derékszíjból nyakörv. Sokszor kivitték az utcára, de nagy csaholás közepette visszahozták, és mellettem csöndben marad, megnyugodott. Végül nagy megdöbbenésemre hallottam a saját hangomat: EZT a kutyát elviszem. Nem hittem el magamról, hogy csak beadtam a derekamat…
Folytatás a Szikrák blogon!
