Ha létezik film, amit a romkocsmás generációnak találtak ki, és együtt rezonál velük, akkor az a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Annyira szabad, skatulyáktól és sablonoktól mentes, üdítően friss mozi, amilyet még amerikai filmek esetében is csak ritkán látni, az meg egyenesen csodálatossá teszi, hogy gyakorlatilag nulla pénzből, színtiszta lelkesedésből hozták létre az alkotói. Az első pillanattól érezni, hogy a VANt egy igazi szakítás inspirálta, ugyanis a filmbéli Áron szenvedéstörténetének lúzer pillanatait nem lehetne ilyen jól bemutatni, ha nem állna mögötte a realitás kegyetlen emléke.
A srác eleinte még maga előtt is tagadja, hogy vége. A barátai is csak akkor tudják meg, hogy mi történt, amikor az ex már az új pasijával közös fotókat posztol a Facebookon. És ekkor jönnek a szokásos körök, amilyeneket ilyen élethelyzetben már sokan átélhettünk: hajnalig tartó, céltalan bulizások, új életcélok találása és az első pillanattól fogva szánalmas ismerkedési kísérletek – Áron még egy halotti torban is megfordul egy szép lány kedvéért. Viszont ahogy Bridget Jones óta biztosan mind tudjuk: ha a fájó szív nem veszi magát túl komolyan, az ilyen értelmetlen szenvedéstörténet külső szemmel rendkívül vicces tud lenni, és ez tökéletesen működik a VAN esetében is.
Reisz Gábor rendező legfőbb erőssége az, hogy a mindennapi életünk legkisebb mozzanataira olyan jól rezonál, mint nagyon kevesen ebben a szakmában. Az olyan eltalált pillanatok, mint amikor a kocsmában a barátok azon vitatkoznak fizetéskor, hogy ki mit ivott pontosan, vagy amikor Áron végtelennek tűnő ideig várakozik, amíg egy multinál kapcsolja őt a telefonközpont, mind-mind tűpontos telitalálatok, amikre a film után még sokáig emlékezni fogunk. Ráadásul ebben a filmben Budapest végre pont olyan, ahogyan azok látják, akik benne élnek. Lüktető, sokszor idegesítő és barátságtalan, de alapvetően gyönyörű és nagyon szerethető városnak. Már csak ezért is megérte elkészíteni a VANt.
