Az éhezők viadala: A kiválasztott – egy film áráért csak egy felet kapsz

Egyből kettő

Az ismert PR-magyarázat erre az, hogy “Annyi minden történik az utolsó könyvben, hogy csak ebben a formában vagyunk biztosak abban, hogy minden fontos szál belefér, és hogy a rajongók nem fognak csalódni”, de valójában egy ennél sokkal kézenfekvőbb dolog áll az ilyen döntések hátterében: a pénz. Egy ilyen döntésnél a stúdió és a producerek gyakorlatilag kész tények elé állítják a rendezőt és a forgatókönyvírót. Ketté kell szedni a cuccot, ha van benne annyi kakaó, ha nincs. Az éhezők viadala utolsó könyvében nem volt. Lehet persze magyarázkodni, de egy történetet általában nem véletlenül egy könyvben írnak meg az írói: így van a sztorinak szép íve, bevezetése, tárgyalása és befejezése, és a fordulatok is a megfelelő pontokon érkeznek. Ha valamit a felénél hagyunk abba, abból jó eséllyel félmunka születik, és elég drasztikusan kellett volna hozzányúlniuk Suzanne Collins regényéhez, hogy ez ne így történjen. Nem tették.

Csak előjáték

A legfőbb probléma a kettéválasztással, hogy a végeredmény így olyan, mint amikor az előjáték után abba kell hagyni a szeretkezést. Jó-jó, de a végén csak “éhesek” maradunk. Ráadásul A kiválasztott 1. része egy soha véget nem érő előjáték. Az alkotók érezték, hogy kevés sztori van a kezükben 2×2 órányi filmhez, ezért minden olyan jelenetet a filmben hagytak, aminek normális esetben a DVD-kiadás kihagyott jelenetei közt lenne a helye. Katniss kétszer is visszamegy a szétbombázott körzetébe, és kétszer is nosztalgiától elérzékenyedett szemmel járja végig a családja házát, és arról is a kelleténél többet filózik, hogy merjen-e a lázadók élére állni, pedig ezt már réges-rég megtette. A szerelmi háromszög újracsiholása sem több fárasztó önismétlésnél, és háborús motivációs beszédből is sokkal többet kapunk a kelleténél. És mi történik közben? Sajnos nem sok.

Sok a duma

A viadal után megsebesült Katniss végre magához tér, és ki van akadva azon, hogy Peeta Snow elnök kezei közé került. Gyengének érzi magát a vezetővé váláshoz, ezért lelkizik egy sort, de később a szétrombolt körzete láttán újra magára talál, hogy aztán a filmben még néhányszor elbizonytalanodhasson. A Kapitólium egyszer bombázza a tizenharmadik körzetet, de ebből csak annyit látunk, hogy remegnek a falak és nagy a zaj, és még egy-egy körzet lázadásaiból is kapunk egy-két perces, akciódús ízelítőt. A vége felé pedig egy mentőosztag elindul Peetáért, hogy egy jórészt üres és sötét épületben settenkedjenek, és ennyi. A kiválasztott első részében annyit dumálnak, mint egy Kevin Smith-moziban, de az akciót és a kalandot nagyítóval kell benne keresni. Én tényleg szeretem a dumálós mozikat, csakhogy a széria korábbi filmjeit épp az tette annyira jóvá, hogy a film első felében látható karakterépítés után mindig egy kalandfilmes és akciódús második felvonás követte, hogy aztán egy drámai végkifejlettel pofán csapja a nézőket. Itt csak karakterépítés van, és ez kétórássá nyújtva sajnos kevés. Illetve bizonyos szempontból túlságosan is sok.

Mindent megtettek, de…

Ez az egész már csak azért is sajnálatos, mert Az éhezők viadala készítői nem felejtettek el filmet készíteni. Ugyanazok csinálták az új részt, akik a nagyszerű Futótüzet is tavaly ilyenkor, és tényleg nem bennük volt a hiba. A színészgárda ugyanolyan jól teljesít, mint eddig bármikor, sőt a Peetát játszó Josh Hutcherson még túl is teljesít ahhoz képest, hogy a játékidő alig néhány percet engedélyez számára. A látvány rendben van, Francis Lawrence pedig elég biztos kezű rendező ahhoz, hogy elbírja egy ekkora projekt súlyát, és még egy-két izgalmas morális kérdés felvetésére – például a lázadók és maga Katniss is ugyanolyan rosszféle propagandavideókkal folytatják a háborúzást, mint a Kapitólium – is jut energiája. Viszont ha egy stúdió négyórányi filmet akar készíteni kétórányi sztoriból, ott még a legnagyobb tehetségek is kevesek ahhoz, hogy ne fulladjon egy kicsit unalomba a dolog.