A lázadó kritika: Shailene Woodley az új Jennifer Lawrence

Lázadó hangulatban

A legújabb felmérések szerint Amerikában leginkább a húsz év alattiak, valamint a negyven felettiek járnak moziba, így nem csoda, ha Hollywood ezt a célközönséget igyekszik leginkább kiszolgálni. Úgy tűnik, a tinédzserek mostanság lázadó hangulatban vannak, ugyanis Az éhezők viadala és Az útvesztő franchise-ok mellett A beavatott-szériát is sikerre vitték, márpedig ezek mindegyike arról szól, hogy fiataloknak kell megküzdeniük a szabadságukért egy felnőttek által irányított, diktatórikus rendszerben.

Szokás mondani, hogy a moziban látható filmek fő irányvonala sok esetben tükrözi a társadalom lelkiállapotát, és ha ez így van, nagyon nem szeretnék mostanság tinédzser lenni. A beavatott tavaly jó időzítéssel tört be a mozikba, és a felvázolt társadalomképe is elég izgalmas volt ahhoz, hogy tömegeket vonzzon a mozikba, de a legfőbb fegyvere Shailene Woodley lett, aki sok szempontból hasonló karriert fut be, mint Jennifer Lawrence. Őszinte, a hollywoodi alakoskodástól távol álló jelleme, szókimondása, sebezhetősége és a humora is biztosíték arra, hogy több legyen fényvisszaverő kirakatbabánál, és sokszor egy karakteres főhős elég ahhoz, hogy a nézők követni akarják őt akár több filmen át.

 Részletkérdés, kit érdekel?

A tavaly bemutatott és tisztességesen teljesítő A beavatott után azonban rendezőváltás történt, és úgy tűnik, Robert Schwentke (RED) sajnos nem boldogul olyan jól ezzel az univerzummal, mint az elődje, Neil Burger. Pedig az eleje még kifejezetten biztató. Trisék a Barátságosaknál keresnek menedéket, miközben Jeanine emberei üldözik őket. A film nagyjából addig a pontig működik, míg hőseink az őket üldözők elől fel nem ugranak egy száguldó vonatra, ahol egy raklapnyi csoport nélküli várja őket. Itt jön egy pörgős bunyójelenet, amiben Tris és Négyes ripityára ver és kidob a vonatról jó néhány szerencsétlent, ám miután Négyes kimondja az igazi és sokat eláruló nevét, hirtelen mindenki abbahagyja a bunyót, és összepacsiznak, mintha fél perce még nem egymást gyepálták volna, és nem lett volna a találkozásnak pár halálos áldozata. Mert ebben a filmben így megy ez.

A dolgok nem következnek egymásból, hanem csak úgy megtörténnek. Az egyik pillanatban ott van Jeanine egyik főkommandósa Trisék mellett az események sűrűjében, a másikban meg már újra Jeanine mellett álldogál, pedig az előbb még a társaságában lébecoló társait elkapták és kivégezték. Ő vajon hogy került ki onnan? A film nem foglalkozik ilyen részletkérdésekkel.

 Elveszett jelentés

Sajnos ugyanez a helyzet a szereplők lelkivilágával is. Ebben a filmben egyedül Tris viselkedik következetesen vagy legalábbis a saját belső logikájához hűen. A többiek pálfordulásait, árulásait és jó útra téréseit a forgatókönyv annyira sem igyekszik megmagyarázni, mint magyar politikus Paks 2-t, így meg kell elégednünk azzal, hogy a srácok egyszer az egyik oldalon állnak, máskor meg a másikon. Nem csodálkozom, hogy Miles Tellernek külön konzultációt kellett kérnie az írótól, mert nem értette a karaktere motivációját. És akkor az olyan dolgokat már nem is kérem számon, hogy miképp fordulhat elő, hogy egy kisebb hadsereg befut a főgonosz (Kate Winslet) szobájába úgy, hogy az érkezésükre senki se hívja fel a figyelmét, pedig elvileg őt is egy kisebb hadsereg védi.

Most vagy a forgatókönyv volt ennyire béna, vagy a vágók törekedtek ennyire lihegve arra, hogy bármi áron két órán belül tartsák a játékidőt, és kivágtak minden olyan jelenetet, ami a fenti dolgokra magyarázatot adhatott volna. A végeredmény szempontjából ez nagyjából mindegy is: kapkodó, zavaros film A lázadó, ahol egyértelműen azok vannak előnyben, akik olvasták Veronica Roth könyvét, mert könyves háttér nélkül könnyedén el lehet veszni a film történéseinek magyarázat nélkül hagyott forgatagában.

Shailene Woodley mindent visz

A film szerencséje, hogy bármilyen szörnyen végzi a dolgát a stáb, a középpontban egy olyan figura áll, akivel lehet azonosulni, és egy olyan színésznő alakítja, akiért nagyon lehet izgulni. Shailene Woodley egymaga eléri, hogy Tris sorsa akkor is érdekelje a nézőt, amikor már csak zavartan legyint egyet az újabbnál újabb követhetetlen fordulatokra. Ha nem Woodley lenne a főszereplő, ez a film egy óra után atomjaira hullana szét, ő azonban olyan erővel és intenzitással játszik, mintha az Oscarja múlna rajta. Ha rajtam múlna, a rendező, a vágók és a forgatókönyvírók gázsiját is neki adnám. Miatta fogom megnézni a következő részt is, ami Veronica Roth harmadik könyvének csak az első felét mutatja majd be új hollywoodi szokás szerint. Elvileg itt már lesz bőven idő mindent kifejteni. Talán túl sok is.