“Az Ön zenéje gyógyított ki mindörökre abból a téveszméből, hogy asszonyok nem tudják elvégezni a férfiak munkáját a művészetekben”
– írta a világhírű író, G. B. Shaw, amikor is Ethel Smyth egyik operájának bemutatója után elragadtatásában levelet küldött a szerzőnőnek.
Francesca Caccini apja, Giulio Caccini zeneszerző nyomdokaiba lépve az első nők között volt, aki saját maga is zeneszerzésre adta a fejét az 1600-as évek elején. A “La liberazione di Ruggiero dall’isola d’Alcina” című operájával hatalmas sikerrel debütált Itáliában, de igazán nem tudott porondon maradni. Nemrégen Sydneyben azonban újra felfedezték és bemutatták a művét, keverve a barokk és a modern jelleget.
Barbara Strozzi, Giulio Strozzi költő lánya is kivételes helyzetben volt, hiszen az ő korában, az 1600-as években a nők nemigen tanulhattak magas szintű művészeti és oktatási intézményekben, pláne nem a Szent Márk Székesegyház zeneigazgatójánál. Az olasz hölgy leginkább madrigálokat és kantátákat írt, amelyek nyomtatásban is megjelentek, és mostanáig fennmaradtak.
Fanny Hensel Felix Mendelssohn-Bartholdy, az ismert zeneszerző testvére volt. Bár Fanny testvérével együtt tanult zongorázni, zenét szerezni, és igen tehetséges, termékeny alkotó volt, mégsem sikerült akkora karriert befutnia, mint a család férfi tagjának. Pedig zongoraoktatójától még meg is kapta az akkoriban legnagyobb számba menő dicséretet, amely mindössze ennyi volt:
“úgy játszik, mint egy férfi”.
Édesapja hallani sem akart arról, hogy lánya a zenét válassza hivatásául, sőt egyáltalán nem tartotta illendőnek az 1800-as években, hogy egy nő bármilyen foglalkozással pénzt keressen. Így Fanny és Felix hallgatólagos megegyezése szerint a lány több művét Felix adta ki saját neve alatt, többek között kamaradarabokat, zongoraversenyeket, színpadi műveket. Ez egy idő után azonban veszélyessé vált, mert Fanny szerzeményeinek akkora sikere volt, hogy több alkalommal gyanússá vált a művek eredete, így élete vége felé, szembeszállva a családi nyomással, saját nevén is megjelentette néhány alkotását.
Alma Mahler legfőképpen Gustav Mahler feleségeként és férfifaló szirénként ismert, de nem hanyagolható el zeneszerzőként sem. Már gyermekkorában megtanult zongorázni, később pedig dalokat, zongoradarabokat írt. Bár nem tartozott a legtermékenyebb szerzők közé, és férje nagyszabású alkotásai mellett nem is igazán tudott érvényesülni, művei mégis sikert arattak a múlt század elején, és fennmaradtak egészen mostanáig.
Clara Schumann nemcsak zenei képzettségét, hanem férjét is édesapjának köszönhette. A később világhírűvé vált művész, Robert Schumann ugyanis Clara apjához járt zongoraórákra, így ismerkedtek meg, még gyermekként. Clara maga is édesapjától tanult meg zongorázni, és több koncertkörutat is tettek együtt. Clara zongoraművészként volt elsősorban sikeres az 1800-as években, sőt ő volt az egyetlen, aki úgy tudta előadni férje műveit, ahogyan a férfi eredetileg is elképzelte. Emellett tízéves korától komponált folyamatosan, leginkább virtuóz kamaradarabokat és zongoraversenyeket, amelyekről többek között Goethe és Liszt Ferenc is elismerően nyilatkozott, és amelyek a mai napig kedveltek az előadóművészek körében. Bár családjának férfitagjai bátorították, és támogatták zenei őt munkásságában, férje hírneve mellett a sajátja igencsak a háttérbe szorult.
