1945-ben már nyolc év telt el azóta, hogy a britek utoljára ünnepelhettek valamit széles körben, ugyanis VI. György király 1937-es beiktatása óta nem sok örömre volt okuk. Nyakukba szakadt a II. világháború minden kínja, és amikor angol katonák haltak ezrével és német bombázók rendszeresen törték meg az éjszakák csöndjét, akkor nem nagyon volt mit ünnepelni még az angol királyi család számára sem. Amikor Churchill bejelentette a háború végét, nem volt benne semmilyen szándék népünnepély rendezésére. Az emberek spontán módon, örömükben vonultak az utcákra, és így született meg London történetének legnagyobb parádéja, aminek hatása alól még maga II. Erzsébet királynő (akkor még hercegnői státuszban) se tudta magát kivonni.
1985-ben, egy, az évforduló alkalmából készült interjúban elmesélte, hogy amikor a szüleivel kinézett a Buckingham-palota erkélyén és meglátta a hatalmas tömeget, ő is a részévé akart válni. Ezután olyasmi történt, amire senki sem számított: arra gondolt, hogy jó volna álruhában a nép közé vegyülni, hogy átélhesse, mit gondolnak, és mit éreznek az emberek. Ezt a gondolatot megosztotta a szüleivel, akik meglepő módon elengedték az akkor 19 éves Erzsébetet az akkor 14 éves Margit társaságában.
Ilyen volt a hercegnők igazi éjszakája
Julian Jarrold (Jane Austen magánélete) rendező figyelmét felkeltette a téma, és filmet forgatott belőle. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy a témában (két hercegnő egy éjszakája az ünneplő londoni tömegben) valóban rejlik-e egy játékfilmnyi időre elegendő kakaó, elég jól ráérzett a problémára, amivel a filmesek szembesültek. Az éjszaka pontos történéseiről ugyanis nem sok feljegyzés készült, és ami igen, az sem feltétlenül az “erről rögvest filmet kéne forgatni” kategóriába sorolandó, így az a helyzet jött létre, hogy a valóban megtörtént események csak egyfajta alapot szolgáltatnak egy hercegnős meséhez egy olyan éjszakáról, amikor tényleg bármi megtörténhetett. A filmesek nagyvonalúan elengedték a történelmi tényeket, és csináltak egy “mi lett volna ha…” típusú filmet, ennek minden előnyével és hátrányával. És most jöhet a kérdés: mi lehet az előnye annak, hogy a fantáziát részesítették előnyben a valóban megtörtént eseményekkel szemben? Hát elsősorban az, hogy minden jel szerint a valós események meglehetősen – legalábbis filmes szemmel – unalmasak voltak.
- A két hercegnő jó kislányként, a szüleiknek szót fogadva már éjjel egyre hazaért.
- Nem kettesben, két kísérő tiszt társaságában indultak neki a forgatagnak, ahogy azt a filmben láthatjuk, hanem egy nagyobb, tizenhatos kompánia részeként, amiben rokonok, barátok és katonák is voltak.
- Egyszer sem vesztek el, végig együtt voltak.
- Nem mentek el vad bulikákba, egyszerűen elvegyültek az utcán a tömegben.
- Amikor a Buckingham-palotánál a kapuból nézték a szüleik integetését, az ugyan valóban megtörtént, de a valóságban küldtek egy üzenetet a palotába a biztonság kedvéért, hogy a szüleik és az őrök tudják, hogy a kapunál vannak.
A valóságba fantázia keveredik
A filmben ehhez képest Erzsébet és Margit csak kettesben akarnak elindulni, de a szüleik melléjük csapnak két vigyázó katonát, akiktől a hercegnők – főképp a bulimotor Margit miatt – az első adandó alkalommal lelépnek, hogy aztán London ünneplő forgatagában élvezzék azt, hogy az emberek nem ismernek rájuk, valamint keressék a boldogságot, és főképp egymást. Az írók olyannyira eleresztették a fantáziájukat, hogy a nemesi sarjak még egy kuplerájba is eljutnak a Sohóban, valamint a chelsea-i barakkokban is együtt ünnepelnek sok-sok katonával. A filmnek egyébként semmi köze az olyan, a királyi családról korábban forgatott remek mozikhoz, mint A király beszéde vagy A királynő. Julian Jarrold meg sem próbál történelmi drámát készíteni, helyette egy vérbeli slapstick comedyt forgat, amiben ha Erzsébet átrohan a báltermen, tuti magával rántja a terítőjét annak az asztalnak, amire éppen több száz pezsgőspoharat állítottak fel, Margitot pedig kezdő prostinak nézik a Soho örömlányai, miután sikeresen elbeszélnek egymás mellett.
Azt talán nem Magyarországról érdemes eldöntenem, mennyire illendő dolog a királyi családról egy ilyen butuska limonádéfilmet készíteni, de azért jó látni, hogy az angolok akár ezt is megtehetik. Kár, hogy az alkotók nem voltak túl következetesek, és az együgyű, de azért szórakoztató poénok mellé egy nagy adag Romana kisregényt is pakoltak, amiben a főhősnők tízpercenként az orrunk alá dörgölik, mennyire jó érzés, hogy végre önmaguk lehetnek, és szabadon mozoghatnak a nép fiai és lányai közt, valamint egy jóképű fiatal katona által még némi teljesen irreális szerelmi szálat is belebegtetnek, meg néhány egészen szuperpátoszosra sikerült mondatot a hazaszeretetről és a felelősségről.
A Hercegnők éjszakája tempós, a korabeli London hangulata megkapó, a két hercegnőt játszó színésznő (Sarah Gadon és a Margit figuráját csodásan elkapó Bel Powley) pedig igazi telitalálat.
