Jó hollywoodi szokás szerint ha fiataloknak szóló könyvsorozatból csinálsz filmet, az utolsó részt mindig szedd ketté két mozivá, hogy még egy utolsó utáni tarhálást is elvégezhess a rajongók pénztárcáján. Ez a tétel sajnos akkor is igaz, amikor az alapanyagul szolgáló könyvben egyszerűen nincs két filmre való alapanyag. A taktika: húzni kell, mint a rétestésztát! Így esett meg, hogy tavaly ilyenkor Az éhezők viadala – A kiválasztott első részét olyan volt nézni, mint egy véget nem érő, kielégülés nélküli előjátékot, ahol a szereplők folyton csak beszélnek, ahelyett hogy cselekednének. Rossz nyelvek szerint a film 123 perce simán belefért volna 20 percbe is, de én nem vagyok ennyire szigorú, így azt mondom, hogy azért 30 percnyi kraft volt benne. Ha az első rész csak bevezetésként funkcionált, őszintén reméltem, hogy a másodikban majd jól belecsapnak a lecsóba, de ehelyett a film elején ugyanazt a ráérős “beszélgessünk hatalmasakat az életünk nagy kérdéseiről” tempót folytatták, ami az előző epizódot annyira megosztóvá tette.
Nem eljátssza, hanem elmagyarázza, mit érez
Katniss továbbra is vacillál, hogy Peeta vagy Gale lenne-e jobb parti hosszú távra, amit most némileg beárnyékol, hogy Snow elnök agymosása hatására Peeta néha meg akarja ölni a lányt, de nem csak úgy képletesen. Amikor meg éppen nem akarja megölni, akkor hatalmas szócsatákat vív arról Gale-el, hogy Katniss melyiküket hogyan csókolja. Igen, ez egy olyan film, ahol a férfiak még ezt is megbeszélik egymás közt, mert még erre is van idő. Francis Lawrence és forgatókönyvírói biztonsági játékot játszanak. A szereplők szájába adják minden érzésüket, hogy a színésznek még véletlenül se kelljen eljátszania, hogy mit érez, hiszen úgyis elmagyarázza szavakkal, lehetőleg többször is. A gond csak az, hogy én nézőként nemcsak azt érzem, hogy kissé hülyének vagyok nézve, hanem közben a játékidő is rétestésztaként nyúlik, és így lehetséges az, hogy a hátralévő leheletvékony cselekmény 137 percnyi játékidőt vesz el a moziban ülve.
Amikor beindulnak a dolgok
A fentiekből talán azt hihetnénk, hogy Az éhezők viadala – A kiválasztott befejező része egy rossz mozi, de ez nem így van. Olykor a rendező is észbe kap, hogy ideje felébreszteni az elbóbiskoló nézőket, és akkor odavág egy-egy tényleg szuper jelenetet. A Kapitólium romjai közt játszódó kommandózások, vagy a mutánsok előli menekülés az alagutakban tízpontos izgalmakat kínálnak, és egy-egy villanás azért a szereplőknek is jut. Jennifer Lawrence – aki gifekben is istennő – leginkább a film utolsó félórájában tudja kibontakoztatni a tehetségét, de a legjobb pillanatok a vesztes helyzetbe kerülő Snow elnöknek, vagyis a veterán Donald Sutherlandnek jutnak. A Katniss Everdeennel folytatott párbeszéde és a jelenet jól felépített feszültsége a film egyik csúcspontja. Ilyenből kellett volna többet is írni a sztoriba. Jennifer Lawrence nemcsak a legjobban kereső, hanem az egyik legtehetségesebb hollywoodi színésznő, de itt annyira visszafogják, hogy ez csak ritkán látszik. Ami viszont látszik, az az, hogy a Lionsgate stúdió nem sajnálta a pénzt a trükkökre: egyetlen Éhezők viadala sem volt még ennyire látványos, és ezalatt nem öncélú, hanem a sztorihoz szervesen kapcsolódó látványelemeket kell érteni.
Egy film, sok befejezés
Két frenetikusan sikerült rész után A kiválasztotthoz érve Az éhezők viadala-franchise sokat vesztett a hatásából, de maradt még itt épp elég izgalom. A bemutatott világkép izgalmas, a média hadi propagandára való használata is hordoz még magában meglepetéseket, a szereplőket pedig már megszerettük annyira, hogy érdekeljen, mi lesz a sorsuk. Ilyen szempontból az utolsó film különösen kegyetlenül bánik velünk. Számos régi kedvenc esik áldozatul a Kapitóliummal való csatározásnak, ezért ez a film messze a sorozat legszomorúbb része. Kár, hogy a drámai csúcspontnak szánt csatatéri fordulatot a korhatárkarika alacsonyan tartása miatt egyszerűen csak elkenik, ahelyett hogy valóban megmutatnák, mit látott Katniss, ami ilyen gyökeres fordulatra – azt nem árulhatom el, milyenre – kényszerítette. Amikor pedig már azt hiszed, hogy véget ért a film, akkor jön egy újabb jelenet. És egy újabb. És egy újabb. És egy újabb… Az biztos, hogy a rendező sosem hallott még a nyitott befejezésekről.
