A tehetséggel születni kell
A Latabár fivérek családja apai ágon évszázadokra visszanyúlóan a színészmesterséget űzte, de édesanyjuk szintén színésznő volt. Így nem volt csoda, hogy a Latabár testvérek, Kálmán és Árpád szintén a világot jelentő deszkákra vágytak. A pályaválasztás pedig olyannyira jól sikerült, hogy komédiáik, dalaik, profi, látványos tánckoreográfiáik a mai napig felejthetetlenek. Árpád nem volt képzett színész, de amit és ahogyan előadott, az sokkal több volt, mint amit az iskolában meg lehetett tanítani. Maga volt a tehetség. 16 éves korától haláláig játszott évtizedeken át úgy, hogy volt, hogy egyszerre 11 budapesti színházban vállalt különböző szerepeket. Táncosalkata különlegessé tette őt, a Moulin Rouge-ban is sikeres, saját revüműsort vitt.
Igazi sikerei középkorúként találtak rá, ekkorra forrott ki teljesen a karaktere, és emelkedett klasszikussá a humora. Egyedi öniróniája és professzionális tánctudása különleges kisugárzással párosult. Főbb szerepei között volt Feri bácsi a Csárdáskirálynőből vagy Mixi gróf a Mágnás Miskából, de szinkronhangként szerepelt a legkedvesebb mesékben is, például a Bambiban, a Hamupipőkében vagy az Óz, a csodák csodájában is. Írói vénával is meg volt áldva, több bohózatot is átdolgozott, mindig gondosan ügyelve arra, hogy bátyjának is megfelelő karaktert biztosítson.
“Latyi” minden rögtönzött poént begyakorolt a házvezetőnőjén
A Latabár testvérek közül, bár rengeteget dolgoztak együtt, mégis Kálmán volt, aki sikeresebbnek bizonyult. Talán azért is, mert jobban el tudta adni magát a szakmának és a közönségnek. Nemhiába alkották meg róla a fogalmat, amely senki másra nem volt igaz, csak az ő karakterére: “latabáros”. Rákosi Szidi színiiskolájában tanulta ki a színészmesterség alapjait. Húszévesen lépett először a nagyközönség elé, és táncos-komikusként hatalmas sikert aratott. Az 1930-as évek közepétől több fővárosi színháznak is tagja volt, és számos filmszerepet is kapott. Azóta is utánozhatatlan módon játszotta például Froscht a Denevérben, Bónit a Csárdáskirálynőben vagy Zsupánt a Marica grófnőben. Filmjei közül a legemlékezetesebbek az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág vagy az Állami Áruház.
Latabár Kálmán, testvére, Árpád, és édesapjuk
Becenevén, ahogyan pályatársai és rajongói nevezték, Latyinak nemcsak tánctudása volt páratlan, hanem humora és rögtönzőképessége is. Hanghordozása, látszólagos ügyetlen mozgása olyan stílust teremtett számára, amely utánozhatatlanná tette. Az improvizációk esetében azonban sokszor csalt a látszat, ugyanis minden fellépésére és szerepére különös figyelmet fordított, nagy gonddal készült rájuk, minden egyes mozdulatot pontosan begyakorolt előre. Mindezt pedig úgy adta elő, hogy a közönség azt hitte, hogy minden, amit a színpadon lát, a szemük láttára születik meg a pillanat hevében.
A humorban viszont nem ismert tréfát. Szövegeit házvezetőnőjén tesztelte. Ha ő nevetett, akkor a poén bennmaradt a műsorban. Sikerének titka volt az is, hogy humora soha nem negatív volt, azaz sohasem állított pellengérre senkit, a közönséget is csak játékos formában vonta be a produkcióiba, ezért mindenki önfeledten szórakozhatott. Számos olyan szerepet kapott, amelyekhez egyáltalán nem is írtak számára szöveget. Kollégái olyan szövegkönyvet láttak, amelyben az ő szerepénél egyszerűen kihagyták a szöveget, azaz teljesen rábízták, mit csinál. Így vált ő a “magyar Chaplin”-né.
Egymás támaszai voltak egy életen át
A Latabár fivérek nagyon szerették egymást, nemcsak munkájukat, hanem magánéletüket sem tudták volna elképzelni egymás nélkül. A szoros kötődésben talán az is közrejátszott, hogy csak egymásra számíthattak, családjuk ugyanis Árpád születése után, még gyermekkorukban széthullott. Apjuk elhagyta anyjukat, és bár a jó viszony megmaradt köztük, az apa és a családösszetartó szerepet inkább csak egymáson gyakorolták a fiúk. Együtt turnézták végig Európát és Afrikát, ahol zenés-táncos show-műsoraik nem mellőzték az akrobatikus tánckoreográfiákat, így mindenhol gyorsan a közönség szívébe lopták magukat.
Latabár Árpád élete derekán halt meg, Kálmán pályájának és életének végét pedig cukorbetegsége okozta, amelynek egyáltalán nem kedvezett a színészettel együtt járó stresszes és rendszertelen életmód. De bármennyire is rosszul érezte magát sokszor, minden este ott volt a színházban, előadást soha nem mondott le, az utolsó percig nevettetett.
