Szoknya-blues – Olvass bele Vass Virág új könyvébe! – 1. rész

ANNI

Amikor egy tragédia kapcsán az ember megpróbálja elképzelni az utasokat, akik néhány órája mosolyogva csekkoltak be a nyaralásra, a Duty Free-ben fújkodták a parfümöket, aztán az esti híradóban már számítógépes grafika mutatja, hol zuhantak a halálba csuklójukon az Eternity illatával, akkor saját magát védettnek gondolja. Ilyen megrendítő dolog csakis másokkal történhet.

Azon a napon, amikor rádöbbensz, neked sincs szerződésed egy tragédiáktól mentes életre, elveszíted az ártatlanságodat. Az ártatlanság elvesztése nem azt jelenti, hogy kiűzettél a paradicsomból, azt jelenti, hogy a folytonos Mikulás-várásból a tökéletes sivárság állapotában találod magadat.

Ahol minden nap egy újabb kiábrándulás, és nem történnek csodák.

A kamasz Lacira, aki flegmán lerázott Fonyódon diszkóba menet, kristálytisztán emlékszem. De nagyon keveset tudok arról a Laciról, akivel kis híján sírig tartó hűséget fogadtunk. Ha tudtam volna, hogy csupán néhány hónap, hét, óra választ el az origótól, amikor majd minden hirtelen negatívba, hiányba fordul, egészen biztosan nem az esküvői asztaldíszek színei miatt írok dühödt reklamáló e-maileket azon az éjszakán.

Az egyetlen, amit fel tudok idézni Laci utolsó napjából, az a tekintet, amellyel reggel, mielőtt kilépett az ajtón, rám nézett. Ha Lacira gondolok, most már mindig azt a szempárt látom. Mi volt abban a tekintetben?

Fájdalom? Rémület? Csalódottság?

Erős érzés volt, ezért jutott el hozzám saját világom ködén át. Egy pillanatra megérintett.

Annyit kellett volna kérdezni: Mi van?

De hát ki hiszi azt el, hogy ilyen vékony határ húzódik a lét és a nemlét között: egy esküvő előtt álló, szép szál – ahogy mondani szokták – életerős fiú számára?

A szikrázó napsütésben kinézek a Feneketlen-tóhoz. Szokatlan, hogy délelőttönként szabadon bóklászom, Beni óvodában, Edina felmondása napjait tölti, élvezi, hogy azzal bosszanthatja pszichopata főnökét, hogy munkaidőben papírokat intéz, kiszökik a kozmetikushoz.

Máris küldött három üzenetet, feltehetően a pedikűrös és a kozmetikus közötti szünetben, engem is rá akart beszélni, hogy tartsak vele, de nekem anyám már megcsinálta a pedikűrt a múlt héten.

Ahogy a pad felé tartok, a hajamhoz nyúlok, ma már egyszer feltűztem, kontyba kötöttem, most mégis úgy döntök, kibontom, hadd hulljon a vállamra.

Egy pillanatra megtorpanok a Művészeti Kellékek Áruháza mellett. Számtalanszor jártunk itt Lacival, a kedvenc üzlete volt. Az élelmiszerboltokat, plázákat ki nem állhatta…

Itt vettük a festőállványát is, nem is tudom, hová keveredett a balesetet követő felfordulásban az a rengeteg ecset és festék. Az ecsetek az anyóséktól ajándékba kapott herendi vázában álltak szétterülve – akár egy szürreális virágcsokor.

Szerettem volna, ha engem is lefest domborodó hassal, de Laci nem festett.

“Ne akard, hogy fessek. Csak akkor tudok festeni, ha valami feszít, fáj… A festés számomra élet és halál.”

A baleset előtti hétvégén bevonult a hálószobába a kellékeivel, az állvánnyal, újságpapírt terített a parkettára, és festett… Festékes kézzel néha megállt ábrándozva az ajtóban, míg mi anyámmal beszélgettünk. Nem jutott el akkor a tudatomig, amit Laci korábban mondott az ihletről. Csak a festék és a hígító szaga zavart. “Tényleg azt képzelted, hogy napokig vegyszerszagban alszom? Hét hónapos terhesen?”, pufogtam, és kiköltöztem a kanapéra. Na meg a parkettát is féltettem.

Szótlan városi sétáimon vagy a padunkon ülve gyakran fohászkodom, hogy jöjjön valami jel, hogy Laci nem volt mellettem boldogtalan. Néha elkeseredett üzeneteket írok neki a telefonomon tárolt naplómba. Mindent leírok, ami az eszembe jut, emlékeket, hirtelen felötlő gondolatokat, az aggodalmaimat Benivel és anyámmal és Lacival kapcsolatban. Máskor kimegyek a padhoz, hogy “megbeszéljük” a dolgainkat, miközben előttem járókelők kavarognak.

Ennél a padnál kérte meg a kezemet.

Elvörösödött, és azt mondta:

– Oké, Anni, akkor hozzám jössz, hogy összehozzunk egy kiskölköt? Mármint… nem biztos, hogy ebben a sorrendben.

Nem feleltem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most a világ legromantikusabb vagy legszánalmasabb lánykérése.

Olvass bele Vass Virág: Franciadrazsé könyvébe is