Születése után 5 évig nem látta a napot, mégis egészséges gyerek maradt – A szoba

Emma Donoghue azonos című regényére egyből felfigyelt a világ. Bár nem igaz történet alapján készült, a híradásokat követve mégis mindenkinek beugranak a hasonló jellegű történetek pincékbe zárt lányokról, akik valamilyen csoda folytán évekkel később mégis kiszabadultak onnan. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy Joy történetét teljesen reálisként tudjuk elfogadni, hiszen bármilyen abszurd, ilyen helyzetek sajnos a való életben is megtörténnek. A négy Oscar-díjra jelölt A szoba azonban nem egy thriller egy nő szabadulásért való elkeseredett küzdelméről – bár olykor nem nélkülözi a thrillerbe illő izgalmakat –, hanem egy mélyre ásó dráma egy lányról, aki azáltal őrzi meg a józanságát a földi pokolban, hogy anyává válik, és az ezzel járó felelősség ad új értelmet az életének.

Egy napfény nélküli élet

Joy és kisfia, Jack mindössze egy apró, tetőre vágott ablakon keresztül látják a napfényt. A nő már hét, a fiú pedig öt éve nem mozdult ki onnan, sőt a kisfiú igazából még sosem látott semmit a szobán kívüli világból. Édesanyja egy fantáziavilágot teremtett számára, amiben a szoba a világűrben lebeg, és a szobán kívüli világ csak a tévében látható, ahol minden egyes műsor egy új világot, egy új bolygót jelent. Fogva tartójuk, az Öreg Nick egy varázsló, aki a varázslataival teremti elő számukra az ételeket, és a dolgokat, amikre szükségük van. Persze ez a mese nem működhet örökké, és Joy is érzi ezt. Tudja, hogy fiának egyre több olyan kérdése lesz, amire majd nem tud válaszolni. Netán csak olyan válasza lesz, amit nem szeretne elmondani. Tudja, hogy az Öreg Nick nem fogja őket örökké kettesben hagyni.

Eddig pont a kisfia miatti aggodalom tartotta vissza attól, hogy lépni merjen, de Joy már érzi, hogy nem mehet így tovább. Tennie kell valamit. Nagyjából ez az a pont, ahol a néző becsatlakozik a film cselekményébe. Nézzük Anyát és Jacket, ahogy a napi rutinjukat végzik a négy szűk fal között. Látjuk, amint Öreg Nick éjszaka meglátogatja őket, és amíg a kisfiú a gardróbban alszik, addig együtt van Joyval. A lánnyal, aki minden megpróbáltatás és nehézség dacára mindennap mosolyt erőltet az arcára, és úgy játszik Jackkel. Egy igazi anya, aki azt akarja, hogy a fiú ne sérüljön a történtektől. Hogy lehessen még belőle egészséges felnőtt. És azt, hogy ők ketten valahogy kiszabaduljanak innen.

Két film egy jegy áráért

A film – és az alapjául szolgáló könyv – egyik legerősebb fegyvere, hogy valójában két történetet mesél el egyben. A jelenet, ahol minden más film véget érne, már a cselekmény közepén megtörténik, és ekkor még hátra van a játékidő fele. Már az előzetes sem csinál titkot abból, hogy anya és fia kiszabadul a sok éves fogságból, és amikor ez a félidőben megtörténik, akkor joggal merül fel a kérdés: hogyan tovább? Ekkor már nem állnak rendelkezésre a thrillerbe illő elemek, hiszen Joy és Jack szabad, és már nincs kitől tartaniuk. Szabadok, de ha jobban belegondolunk, egy ilyen mély trauma nem ér véget azzal, hogy az ember kilép a levegőre. A játékidő második felében az alkotóknak már nem áll rendelkezésükre más, csak a két főszereplőjük, és az, hogy ők ketten hogyan reagálnak majd a külvilágra és a hirtelen jött szabadságra. És a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a film e szakasza is van annyira izgalmas, mint az első, amikor ők ketten még a szoba foglyai voltak.

Vajon Joy időközben elvált szülei el tudják-e fogadni, tudják-e szeretni azt a kisfiút, akinek a vér szerinti apja az a férfi, aki elrabolta tőlük a kislányukat? Fel lehet-e venni a hétköznapi élet fonalát hét fogságban töltött év után? Az édesanyján kívül soha senkivel nem beszélő Jack képes lesz-e még barátkozni és nyitottnak maradni az embertársai iránt? Vajon Joy nem puszta önzésből szülte és tartotta meg Jacket, csak hogy a fogság évei alatt ne legyen annyira magányos? A film számos kellemetlen, nehezen megválaszolható kérdést szegez a nézőnek, aki ettől maga is zavarba jön: amikor a tévériporter az interjúban kényes kérdéseket tesz fel Joynak, vele együtt a néző is úgy érzi, hogy ezekre lehetetlen helyes választ adni.

Nyugtalanító, de felemelő mozi

A szoba nemcsak a szívünkre, hanem az eszünkre is hat. Nyugtalanító gondolatok cikáznak bennünk, hiszen az élet a maga komplexitásában sosem csak fekete vagy fehér. Lenny Abrahamson rendező (Frank) nem próbálja sem az anyát, sem pedig a fiát szentként ábrázolni. A kisfiú időnkénti hisztijeivel nem könnyíti meg az édesanyja dolgát, míg Joy a szabadulásuk után egyszerűen képtelen elfogadni, hogy az élet nélküle is folyt tovább, ahogy azt is, hogy nem ő volt az egyetlen, aki szenvedett. Rendkívül összetett, több rétegű szerep az övé, és az idei Golden Globe-díj és az Oscar-jelölés nem véletlenül landolt a hazánkban jószerivel ismeretlen Brie Larsonnál. Teljesen sminktelenül (a hatás kedvéért hetekig arcot sem mosott) áll a kamerák előtt teljesen lecsupaszítva önmagát egy olyan mélyen emberi alakítással, amit csak több évente egyszer, ha láthatunk.

Larson alakítása behúz minket, a kételyei és szenvedése pillanatok alatt átélhetővé válnak. Furcsa leírni, de ebben méltó partnere a gyerekszínészként lenyűgöző teljesítményt nyújtó Jacob Tremblay, aki jóval több, mint egy cuki kölyök, aki tud aranyos lenni a kamerák előtt. Kettejüket nézve a film egyszerre mutatja meg azokat a mélységeket, amiket be kellett járniuk, és sejteti azokat a magasságokat, amik még várnak rájuk. Mert nehéz története ellenére A szoba egy optimista, felemelő mozi. Egy mozi az anyai szeretet erejéről, a gyermeki lét ártatlanságáról és nyitottságáról, valamint egy film arról, hogy mindig újra lehet kezdeni, gördítsen elénk az élet bármilyen akadályt.