Jaques Perrin és Jaques Cluzaud nevét talán a magyar közönségnek sem kell bemutatni. A Vándormadarak és az Óceánok című filmjeikkel a hazai közönséget is meghódították, ám most egy minden eddiginél nagyobb vállalkozásba fogtak. Be akarták mutatni, hogyan változott Európa élővilága az ember természetalakító ténykedésének köszönhetően az elmúlt századok során. A vadállatok világát bemutató elképesztő felvételek megszületéséről a természetfilmesek Párizsban meséltek az NLCafé újságírójának.
A természetfilmes egyik legfontosabb tulajdonsága az asszimiláció. Ha a vadállatok már a születésük pillanatától kezdve hallanak emberi hangokat, akkor nem fognak félni az embertől, és úgy fognak élni a természetben, ahogy élniük kell, azzal a különbséggel, hogy emberek veszik körül őket. Ez igaz a madarakra, a farkasokra, a hiúzokra és sok más fajra.
A filmjeinket alapvetően kétféle technikával forgatjuk. Az egyik a puszta megfigyelés, amikor csak ott vagyunk, és felvesszük a természet képeit. Így is csodás dolgokat láthatunk, mint például a filmünkben a medvék közötti harc, aminek csak a puszta véletlennek köszönhetően lehettünk a szemtanúi. Ezeket olyan fotográfusok készítik, akik maguk is elbújnak, hogy észrevétlenül rögzíthessék odakint a történéseket. Aztán vannak olyan jeleneteink, amik inkább hasonlítanak egy La Fontaine-tanmeséhez. Ilyen az, amikor egy nagy holló leszáll, hogy ételt lopjon a farkasoktól. Természetesen ehhez sem tanítjuk be az állatokat, de arra szükségünk van, hogy ismerjük a farkasokat, és ismerjük a hollót, akivel dolgozunk. Tudtuk, hogy ha egymás közelébe tesszük őket, akkor ez előbb-utóbb be fog következni. Az pedig a mázli, hogy a kölyökfarkas odaugrott, és így a hollónak el kellett szállnia.
Ha az ember a vadonban szeretne forgatni, ahhoz különleges operatőrökre van szükség. Olyanokra, akik hozzá vannak szokva ahhoz, hogy türelmesen filmezzenek odakint. Sok természetfilmesnek megvan a maga szakterülete. Például van olyan, aki direkt a madárfészkek és fiókák filmezésére specializálódott. Annyi időt tölt a vadon élő madarak közelében, hogy azok már megszokják a közelségét és a társaságát, és teljesen természetesen viselkednek a közelében. Persze nekünk filmesként szükségünk van arra is, hogy egyes jeleneteket előre megírjunk és kitaláljunk, viszont a hitelesség kedvéért előre betanított állatokkal nem dolgozhatunk. Viszont ha kitaláljuk, hogy játékos madárfiókákról szeretnénk berakni egy képsort, akkor a madarakat filmező munkatársunk előbb-utóbb fel tud venni egy ilyet, mivel a madarak teljesen természetesen viselkednek a közelében.
Bármilyen hihetetlennek tűnik, de amikor a sok farkast együtt látják a nézők a filmben, mi végig velük vagyunk. Mindez egy zárt területen történik, mert enélkül mind szanaszét futnának. Persze ez egy nagy terület, de mégis zárt. Az anyatermészetben nem férkőzhetnénk ilyen közel hozzájuk. Mondjuk csak egyetlen olyan operatőrünk volt, akinek engedték, hogy közeliket vegyen fel róluk. Ő sokszor teljes napokat töltött a társaságukban, mire ennyire befogadták. Ő volt az, aki igyekezett elterelni a figyelmüket arról is, hogy mi többiek is a közelben vagyunk. Persze nem elég, hogy közel vagyunk hozzájuk, meg kellett tanulnunk olyan gyorsan futni, ahogyan ők, hogy követni tudjuk őket. Ehhez olyan berendezéseket kellett feltalálnunk, melyek nem léteztek korábban, például egy négykerekű, távirányítós, szinte hang nélkül száguldó kis kamerahordozót, amivel nem zavartuk őket.
A farkasok vaddisznóüldözését úgy vettük fel, hogy ne essen baja a vaddisznónak. Külön rögzítettük a vaddisznó, és külön a farkasok rohanását, majd amikor a végén láthatjuk, ahogy a farkasok húst esznek, az nem a vaddisznó húsa, hanem olyan hús, amit mi adtunk nekik.
A filmünk már majdnem készen volt, de akartunk bele néhány felvételt repülő mókusokról is. Megtehettük volna, hogy Skandináviába megyünk filmezni őket, de mivel a film már közel készen volt, nem volt rá elég időnk. Az Egyesült Államok északkeleti részén viszont van egy hely, ahol nagy számban élnek, és van ott egy férfi, aki rengeteget foglalkozik velük, és rendszeresen ad nekik ételt, hogy közelebb jöjjenek. Általa lehetőségünk nyílt filmre venni őket. Ha Skandináviába megyünk, akkor a nulláról kellett volna kezdenünk kiépíteni ezt a bizalmi kapcsolatot, ami nagyon időigényes lett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy ebben az egy esetben csalni fogunk, és nem európai helyszínen forgatunk.
Sokan a szemünkre vetették, hogy egy természetfilm miért kerül 33 millió dollárba? Bár sztárjaink tényleg nincsenek, a színészeinkkel külön-külön rengeteg időt kell eltöltenie a stábjainknak, hogy megszülethessenek ezek a varázslatos felvételek. Csak a fiókákat egy éven át filmezte egy munkatársunk, míg a farkasok között három teljes évet töltött el egy stáb. Mivel senki nem dolgozik 24 órában, ezért az egyes állatokat megfigyelő csapatoknál külön műszakok dolgoznak, hogy folyton ott lehessünk velük. Ez rengeteg bérköltséggel jár. Egyszerre legalább öt stábunk forgatott Európa különböző pontjain. Ha ezt mind összeadnánk, az jönne ki, mintha tíz éven át forgattunk volna egy nagyjátékfilmet. Ráadásul ennyi felvett anyagból a vágás is elképesztően lassú folyamat. Csak a vágószobában eltöltöttünk egy évet. 480 órányi nyersanyagból kellett összeraknunk a film 97 percét.
Fotók: Mozinet (a forgalmazó engedélyével)
Olvasnál még az állatvilágról?
- Vadállatok fenekével támadnak a vicces biológusok
- Egy vadállat meredt az asszonyra a saját ágyában
- Lélegzetállító fotók albínó vadállatokról
