Mérföldkő, de legalábbis fordulópont volt a hollywoodi prüdéria ’30-as, ’40-es évekre tehető időszakában, amikor egy férfisztár egy szál ágyékkötőben lengedezett az épített őserdő fái között, és úgy csapta a szelet a női főhősnek. Johnny Weissmüller alakítása ebben a tekintetben mindenképpen áttörő volt, ha nem is a method acting módszerén nevelkedett. Fizikuma, a kor ízlésének megfelelő férfiesztétikuma sikerre ítélte a jellegzetesen üvöltő vadember szerepében, holott néhány évvel korábban egy reklámját betiltották, mert mindössze egy fügefalevél takarta testét.
A vézna fiú Temesvárról
Állandó vita tárgya, hogy a huszadik század elejének vérzivataros éveiben ki számított magyarnak, Trianon előtt, után, magyar anyanyelvvel vagy sem, ám tagadhatatlan tény, hogy a kis Johann Weissmüller magyar állampolgárként, bánsági sváb szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1904. június 2-án (kereken 112 éve), a Temesvár melletti Szabadfaluban. Apja, Petrus Weissmüller földművelő volt, anyja, Elisabeth pedig egy dohánygyárban dolgozott, Peter öccse egy évvel utána született, már a nagy vízen túl. Történt ugyanis, hogy a szülők kevéssé voltak megelégedve a helyi megélhetési lehetőségekkel, ezért, mint annyian abban az időben, az Egyesült Államokba vándoroltak. Először Pennsylvaniában telepedtek le, ahol Petrus egy bányában dolgozott, majd továbbálltak Chicagóba. Későbbi sportsikerei ismeretében nehéz elképzelni, de a kis Johann betegeskedő, gyenge, légzési problémákkal küzdő gyerek volt, orvosai tanácsára kezdett el úszni. Ez aztán annyira bejött neki, hogy 1918-ban, amikor apja elhagyta a családot, öccsével együtt úszómesternek állt a Michigan-tó partján. Állítólag tizenegy ember életét mentette meg.
Nyakig a medencében
Johann hamarosan 190 centiméteres, 95 kilós óriássá nőtt, és remek adottságai, valamint az úszásban szerzett tapasztalatai hamar a versenyek rajtkövére repítették. Húszévesen, 1924-ben a párizsi olimpián három aranyérmet szerzett, és a bronzérmes amerikai vízilabdacsapatot is erősítette, majd négy évre rá Amszterdamban újabb két aranyat érő úszása volt. Nagyon ment ez a sport az ifjú svábnak, 1922 és 28 között 67 világrekordot állított fel. Ő volt az első, aki egy percen belül úszta a száz métert. Úszósikereit amerikai állampolgárként érte el, holott ő még nem volt az. A versenyeken öccse, Peter papírjait használta, aki már a korlátlan lehetőségek földjén született, így automatikusan az állampolgáruk lett. Johann Weissmüller valószínűleg további olimpiákon is sikert sikerre halmozott volna, és most kiváló sportemberként emlékeznénk rá, ha egy forgatókönyvíró fel nem figyel rá egy medence partján.
Az üvöltő majomember
Cyrill Hume neves filmes forgatókönyvíró volt Hollywood aranykorában. Éppen egy luxusszálloda úszómedencéjének partján szürcsölte jól megérdemelt koktélját, amikor megakadt a szeme a szintén ott lebzselő, kisportolt testű, szálfatermetű fiatalemberen. Hamarosan hét évre szóló szerződés lapult Johann zsebében, heti 250 dolláros fizetéssel. Első filmjét 1929-ben forgatta a Johnny Weissmüllerre átnevezett úszófenomén, ám az igazi sikert a Tarzan, a majomember hozta meg számára 1932-ben. Nem pottyant az ölébe a szerep, több mint száz jelentkező közül választották ki rá. Ez a filmfeldolgozás volt az első hangos Tarzan-adaptációja az álomgyárnak, és Johnny olyan meggyőzően adta elő a legendás és emblematikus üvöltést, hogy ő bújhatott az őserdő hősének gatyájába. Edgar Rice Burroughs író ugyan már 1912-ben megteremtette az esőerdőben rekedt arisztokrata fiú figuráját, és még abban az évben több film is készült a sikersztoriból, ám azok még némafilmek voltak. A Tarzan-üvöltést tehát Johnny Weissmüllernek köszönhetjük.
1948-ig Weissmüller összesen tizenkétszer öltötte magára az ágyékkötőt és lógott nagy átéléssel az indákon. Legismertebb partnere, a Jane-t alakító Maureen O’Sullivan hat filmben volt mellette, aztán megijedt a skatulyától, és nem vállat több Tarzan-filmet. A harmadik főszereplő, a jópofa csimpánz, Cheeta csak a második résztől vált állandó csapattaggá, ám a filmek sikerében igazi oroszlánrészt vállalt.
Élet az őserdőn túl
Johnny Weissmüller hollywoodi filmsztárrá vált Tarzan életre keltésével, az aranyévek azonban 44 éves koráig tartottak. Az utolsó vele forgatott őserdős kalandot 1948-ban mutatták be, és bár utána még rengeteg Tarzan-feldolgozás készült, többek között a szintén legendás Christopher Lamberttel, az egykori úszó karrierje megfeneklett. Noha kezdetben folyamatosan dolgozott, például olyan sorozatokban, mint a képregény-alapokon nyugvó Jungle Jim, a megszokott fényűző életről nem tudott lemondani, ami felemésztette a gázsiját. Márpedig 1954-tól, a sorozat végétől utolsó filmszerepéig, 1976-ig csak elvétve tűnt fel kisebb mellékszerepekben. A kieső bevételeket Weissmüller kétes kimenetelű üzleti manőverekkel próbálta ellensúlyozni, ám ezek még jobban az elszegényedés felé taszították. Magánélete sem volt sikeres, ötször házasodott, harmadik feleségétől három gyermeke született, így magas összegű tartásdíjak is nyomasztották. Hollywood elfeledett ikonja utolsó éveiben segédmunkákat vállalt, hogy fenntartsa magát.
Johnny Weissmüller és felesége Maria
Egyedül a sötétben
Mindenki Tarzanja, a fess fiatalember, akit fénykorában Greta Garbóval is hírbe hoztak, aki karrierje csúcsán a hollywoodi elit által is irigyelt, fényűző életet élt, idős korára egyre romló egészséggel kellett, hogy szembenézzen. Az életét végigsportoló Weissmüller eltörte a csípőjét, majd mindkét lábát, és a rehabilitáció ellenére sem lett soha a régi, szenvedett a mozgástól. Ráadásul a kórházban kiderült, hogy súlyos keringési és szívbetegsége van, orvosai szerint csoda, hogy még él.
1977-től Acapulcóban lakott, és bár a híres, hírhedt mexikói nyaralóváros a nagy lábon élők Mekkája, Johnny Weissmüller már a létfenntartásért küzdött. Szinte megváltásként érkezett meg érte a halál, nyolcvanévesen, magányosan, leépülve találta az egykori dzsungelharcost. Halála után még egyszer felidézték Johnny Weismüller egykori dicsőségét: miközben a koporsóját leengedték a mélybe, háromszor játszották le magnetofonról legendás Tarzan-üvöltését.
